Izmosan indít az If Hope Dies új cd-je, amolyan lehengerlő metal ez, amiben van metalcore, némi thrash, hardcore, és ha a gitártémák eredetét nézzük, akkor bizony heavy metal is. A második nótával már kicsit visszafognak a kezdeti aprításból, ez már inkább göteborgi metal, a refrén dallamoskás - ilyen aztán túl sok nem is fog előfordulni a korongon.
A csapat New Yorkból származik, ránézésre a húszas éveik elején járnak - bár az egyik tag még igencsak gimnazista fejjel rendelkezik, na de majd kinövi előbb-utóbb. Még egyelőre nem tudom, miben fog különbözni ez a csapat a tonnaszám hemzsegő ugyanilyen másiktól, de tetszik a zene. Talán nem olyan arcpirítón egyforma klisékből állnak a dalok, az meg érződik, hogy izomból nyomják ezt a zenét, meg talán több a thrash benne, ami a szívem egyik csücskét birtokolja. Igaz, ez is pontosan az a muzsika, amit totálisan megjegyezhetetlen: amint végigtolta valaki a cd-t, hiába kutat memóriájában fél morzsányi emlékezetes rész után, olyat nem fog találni. Nyers erőt viszont de. Néha ez is kell. Én már a negyedik dalnál elvesztettem a fonalat: mintha ugyanazt hallgatnám még mindig, mint az elején, valahogy mégsem zavar most az egyformaság, talán mert épp most egy puritán, szinte rockandrollos riff úszik be az egyik oldalon. A dobos igen groove-osan játszik, sokszor ő viszi el a hátán a zenét.
Azt képtelenség megjósolni, hogy a nagy metalcore dömping lecsengése után melyik csapat fog megmaradni - illetve melyek lesznek azok, amelyek átnyergelnek a következő divathullámra. A maga műfajában az If Hope Dies is egy szórakoztató, profi (és agyonpontosított) lemezt hozott össze (bár megjegyezhetetlent, ahogy korábban említettem), és még azt is elhiszem, hogy koncerten ezzel a zenével apró szilánkokra tördelik a kedves nézősereget - ráadásul a gitárosok égnek emelik hangszerüket minden tizedik másodpercben, ezzel áldozva a Nagy Metalcore Istennek.
És még a borító is tetszik.
