Shock!

Igor (akarom mondani ИГОР), a vadparaszt itt van újra, és szinte nem változott semmit. Még mindig ugyanazt a bunkóhárdkór/sludge rettenet-ötvözetet tolja, mint a két évvel ezelőtti HE idején, még mindig imádja a kétbetűs EP-elnevezéseket (amúgy rendes tőle, hogy épp az én monogramomat választotta címnek – ezúton is köszi!), és még mindig az egerszalóki Standing Waves stúdióban szeret dolgozni, a Shapat Terroros Sohajda „Sohi" Péter társaságában. Szülei – Szabó „Pó bácsi" Péter, Szabó Márton és Ördög Gábor – szerint mondjuk jóval energikusabbak és súlyosabbak lettek Igor újkori dalai, és ebben igazuk is van, én pedig annyit tennék hozzá – bár ez ebben a kontextusban elég furcsán veheti ki magát – hogy ugyanakkor bizony jóval zeneibbek is. Ez persze még mindig ugyanaz a kellemes muzsika, ami a lábtörlődre szarik, és után még van pofája becsöngetni WC-papírért is, de már sokkal több fogódzót nyújt, mint anno a HE, ami köszönés nélkül leütött, megrugdosott, majd továbbállt.

Pó bácsiék szerint leginkább az Entombed, Pro-Pain és Crowbar nevekkel lehet dobálózni velük kapcsolatban, és a srácok megint csak nem hazudtak, de én még biza hozzátenném az Eyehategodot is. A nyitó Vakken (figyelem, a nótacímek csak egyre hülyébbek lesznek!) hordozza magában leginkább a Pro-Paines parasztlengős HC jelleget, hazánkban Acélos Baluék nyomnak hasonló zenét a Don Gattóban. A Mindestens 3 már némileg összetettebb, még mindig elég HC-s darab, amiben Ördög koma rohadt jó dobtémákat nyom, majd a kétharmadánál érkezik egy jó kis leállás, hogy utána jóféle sludge mókába torkolljon a dolog. Azért azt meg kell említeni, hogy ez az egész rettentő nyers és retkes módon szól ám, és az összképet Pó bátyó agresszív ordibálása sem teszi sokkal befogadhatóbbá, nyilván ez nem is volt cél, csak szólni akartam, hogy azért vigyázva közelíteni ám!

Kedvencem a hihetetlen elnevezésű Akopalipszis fos (amúgy persze ez is angol nyelvű), ami hiába hat és fél perc hosszúságú, a legdirektebb és viszonylag komótosabb tempója miatt is tán a legkönnyebben elfogadható tétele a NA-nak. A lezárás két percében a megvadult grizzly módjára brummogó basszus pedig igencsak bejövős. A Hásszipú (a címre inkább már nem is mondok semmit) egy igencsak zorkó tétel, pörgetésekkel, szélvész reszelésekkel tarkítva, koncerten minden bizonnyal ezzel is rettentő módon gyalulhatnak! A húszperces vigalmat végül a Trecetpety (no komment) zárja, ami tőlük szinte már slágeres (na persze, höhöhö), a lezárásban egész sok gyorsan rögzülő pillanattal, ami minden bizonnyal Sohi vendégszereplésének is nagy mértékben köszönhető. „We keep on dancing just a little more" – éneklik a végén, és tényleg így érzem én is, szívesen hallgattam volna még őket egy darabig.

Szó se róla, rettentő barátságtalan, durva és tufa gyerek ez az Igor, de ha hozzáidomulsz, egészen szórakoztató is tud lenni. Sokkal jobb munka lett a NA, mint a HE volt, és ebből még tényleg akármi is lehet. Koncerten pedig egyszerűen kötelező elcsípni őket, mert tényleg lecsapják a fejedet, és röhögve focizgatnak el vele, bárminemű sallang vagy üresjárat nélkül. NA azé szótam!