Shock!

Több negatív visszhanggal találkoztam az új In Flames lemez kapcsán, pedig az A Sense Of Purpose sem stílusát, sem színvonalát tekintve nem mutat eszelősen nagy különbséget a legutóbbi Come Clarityhez képest. Persze ha egy zenekarnál véglegesen megcsontosodni látszanak a szokásos panelek, az sokakból automatikus óbégatást vált ki, különösen, ha olyan vezető bandákról van szó, mint az In Flames, de azért szeretnék mindenkit emlékeztetni: az oly gyakran visszasírt régi szép időkben a Whoracle az alapvonalakat tekintve nem különbözött túl sokban a The Jester Race-től, és ugyanígy a Clayman sem jelentett óriási előrelépést a Colonyhoz képest.

Vagyis szó sincs arról, hogy a zenekarnál most kezdődött volna el valamiféle stagnálás, mindig is megvoltak a maguk korszakai az adott stílusjegyekkel, és jelenleg éppen itt tartanak. Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor legutóbb talán több kiugró dalt találtam, de összességében ez is egy rokonszenves anyag, még ha nem is vágtam magam hanyatt tőle.

Mivel az utóbbi 10-12 év egyik emblematikus bandájáról van szó, ha ezeket a sorokat olvasod, bizonyára van valami fogalmad az In Flamesről, így talán elég annyit mondanom, hogy az A Sense Of Purpose a Come Clarityhez hasonlóan nagyjából minden korszakuk stílusjegyeit egyesíti, és ebből alighanem mindenki képet alkothat magában arról, mit várhat ezektől a daloktól. Különösebb újításokról nem tudok beszámolni, az azonban elég fülbeötlő, hogy Anders Friden előadásmódját igyekeztek még tovább csiszolni, minden korábbinál változatosabbá tenni akár egy-egy dalon belül is. A frontember adottságai persze roppant limitáltak, vagyis csodákra sosem lesz képes, de a sok háttérvokállal, az effektekkel, a gitárdallamokkal támogatva ismét akadnak roppant jól eltalált, fogós refrének. Hangzás terén is sikerült előrelépni, ami alighanem annak köszönhető, hogy a keverést Toby Wright (Slayer, Fear Factory, Korn satöbbi) végezte: az előző albumok tompább, dohogóbb dobsoundja átadta helyét egy csattanósabb, kontúrosabb hangzásnak, ami mindenképpen jót tesz az összképnek.

Ami a dalokat illeti, az összkép egyértelműen pozitív, bár nem maradéktalanul. Most is akadnak igazi telitalálatok, rögtön az első négy dal ilyen: a The Mirror's Truth, a Disconnected („I feel like shit but at least I feel something"), a Sleepless Again és az Alias vérbeli modernkori In Flames himnuszok, nem lehet beléjük kötni, de hasonlóan bejövősek például a Move Through Me vagy a March To The Shore is, melyek ugyanezt az iskolát képviselik.

Aztán vannak kevésbé jellegzetes témák is, amiket jó hallgatni, de nem hagynak olyan mély nyomokat, és sajnos akadnak kevésbé eltalált pillanatok is. Az I'm The Highway refrénje alá beszuszakolt, ostoba gyermekdalokat idéző billentyűmotívum például kifejezetten idegesítő, főleg annak fényében, hogy emellett alattomos módon bele is eszi magát az agyadba. A lehető legrosszabb kombináció: nem tetszik, mégsem tudom kiverni a fejemből... Ezt leszámítva maga a nóta rendben lenne, de az a szintitéma tényleg büntet.

Ugyanígy nem érzem kifejezett remekműnek a lemez egyik központi tételét, a 8 perc feletti The Chosen Pessimistet sem. Ez egy lassan építkező, nyomorúságos alaphangulatú, szomorú szerzemény, és voltaképpen semmihez sem hasonlít, amit korábban írtak Jesper Strömbladék, de egyrészt Anders nyekergése itt-ott elég fülbántó benne, másrészt baromira el is húzzák, fele ilyen hosszú formában is bőven elég lett volna. Még jó, hogy utána egy jó tempós, vérbeli In Flames nótával (Sober And Irrelevant) helyrebillentik a mérleget... És persze kedvenc vesszőparipámat hajtva most sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy két ilyen gitáros, mint Jesper és Björn Gelotte igazán szólózhatna többet is. Amikor eleresztik az ujjaikat, az ember automatikusan nyúl a léggitár után, mégis a kelleténél jobban visszafogják magukat.

A dolgok jelen állása szerint az In Flames utolsó tényleg átütő erejű lemeze a Reroute To Remain volt, de Jesperék most is megbízhatóan hozták a tőlük elvárható minőséget mindenféle különösebb izgalomtól mentesen. Ha az utolsó Soilworkre 8 pontot adtam, az A Sense Of Purpose sem kaphat kevesebbet, szívesen is hallgatom, de ez azért semmiképpen sem egy megkerülhetetlen klasszikus.