Érdekesen alakult ki a barátság köztem és a brit hard rocker Inglorious között, ugyanis az előző két anyagukon hallható muzsika – amellett, hogy mindig is roppant szimpatikus benyomást keltett – valahogy mégsem volt képes hosszú távon mély nyomokat hagyni bennem. Ennek persze számtalan oka lehet, azonban most úgy érzem, hogy dalírás tekintetében sikerült egy lépéssel az eddigieknél is egy fokkal magasabb szintre lépniük. Ezért is érthetetlen valahol, hogy a fejlődési folyamat kellős közepén Phil Beaver dobos kivételével mindenki beadta a felmondását Nathan James énekesnek, így sajnos Andreas Eriksson és Drew Lowe gitáros, valamint a mélyekért felelős Colin Parkinson is már a múlté.
A háttérben zajló okokról persze csak találgatni lehet, mindenesetre a zenekar már meg is találta a megfelelő embereket Danny Dela Cruz, valamint Dan Stevens gitárosok és Vinnie Colla basszusgitáros személyében. A lemezen viszont még Erikssonék játéka hallható, akiknek legfőbb hatásai szinte minden egyes szerzeményben felbukkannak az Aerosmith-től kezdve a Bad Companyn keresztül a korai Whitesnake-ig. Ahogy eddig is leginkább jellemző volt, úgy most is utóbbi zenekar '70-es évek végén jellemző, bluesosabb, a szex-drogok-rock′n′roll életfelfogáshoz közelebbi stílusa köszön vissza legtöbbször a friss nótákban, persze maibb, korszerűbb felfogásban. Ehhez ugye még plusz hozzáadódik a frontember tökös, füstös, ráspolyos orgánuma, amit az égiek mellett nyilván egyik legnagyobb hatásának, David Coverdale-nek is köszönhet, aki manapság már biztosan csak irigykedve sasolja a Nathan-féle újabb generációhoz tartozó tehetségeket.
És akkor itt álljunk is meg egy szóra, mert egyszerűen nem mehetek csak úgy el az énekes mellett, hogy ne zengjek himnuszokat róla. Nathan nem véletlenül kapott már szerepet a Trans-Siberian Orchestrában, illetve Uli Jon Roth mellett is, hiszen ilyen jellegű torok azért nem minden fa tövében terem csak úgy. Egyedi dallamformálása mellett persze rengeteg hasonszőrű-torkú vokalista is benne van a hangjában. A már említett Covi mellett – bár stílusban nem egészen passzol ide – a tipikus verssorok végi hanglejtések hallatán nekem rendre felrémlik a Royal Huntot is megjárt, káprázatos tehetséggel megáldott John West is. Ez így, ebben a formában még egy plusz érzelmi töltettel is felruházza ezeket a vérbő rockdalokat, hallgasd csak meg a lemez egyik legtökéletesebb szerzeményét, az érzelmektől fűtött Glory Dayst, vagy az I Don't Know You-t: szinte megtévesztő néha a hasonlóság. Már csupán ezért a jelenségért is érdemes figyelmet szentelni az énekesnek, arról nem is beszélve, hogy középtartományban olykor még Glenn Hughes is befigyel. Emellett persze a dalokkal sincsen túlságosan nagy gond, egységesen magas a színvonal végig a lemezen, a végre vállalhatóan megklipesített, húzós Where Are You Now? kezdésnek mindjárt helyre is tesz mindent, de a Freak Show, a Nathan parádés hangterjedelmét többszörösen is igazoló Liar és Queen, vagy akár a fajsúlyosan menetelő címadó sem hagy túl sok kívánni valót maga után.
Jó hír, hogy mindezeket egy olyan tökéletesen eltalált, organikus hangzásba csomagolták, amilyen pont nem jellemző szinte semelyik frissen megjelent hangzóanyagra sem manapság. Nem torzították szarrá a gitárokat, a Fenderek és a Gibsonok a maguk egyedi, karakteres hangszíneiben dörrenek meg, nincs itt semmi felesleges trükk, cicoma és karácsonyfa alá való effektépítmény, és Beaver természetesen megdörrenő dobjai sem a triggeleréstől és az extrém kompresszor-értékektől szólnak ennyire szerethetően. Éppen ezért a szokásosnál egy picivel nagyobb hangerőn is érdemes próbálkozni a Ride To Nowhere-rel, mert manapság már szinte az is ritkaságszámba megy, ha néha szembejön az emberrel egy tökéletes arányban kikevert album.
Hozzászólások