Shock!

Az Insidious Decrepancy Shawn Whitaker egyszemélyes death metal „zenekara" egyenesen Houstonból. Annyira egyszemélyes, hogy a lemez felvételéhez sem vett igénybe segítséget, hacsak a japán segédmunkást nem számítjuk, aki a „dobon" vitézkedik.

Az ilyen produkciókkal az a bajom, hogy szerintem képtelenség, hogy egyvalaki eléggé értsen minden hangszerhez annyira, hogy ezt a fajta komplex és technikás zenét, amit a lemez alapján Shawn játszani szeretne, elfogadható szinten megvalósítsa, és sajnos ez az anyag is engem igazol. Kétségtelen, az igyekezet megvan, ez hallatszik, de ez még kevés az üdvösséghez.

A probléma az, hogy már a lemez kézbevételekor kételyei támadnak az embernek, gondolok itt a többszörösen gyermeteg lemezborítóra (hmmm, valaki karóba húzva egy fordított kereszten, háttérben egy véres pentagrammal), amin bizony lehetett volna még agyalni, vagy a szövegekre, amik enyhén szólva komolytalanok, pedig biztos nagyon komolyan gondolta őket (ezeket egyébként nem Shawn követte el, hanem William Hutchings). Aztán ott jön a következő roham, hogy kettő kivételével olyan címeket sikerült adni a daloknak, hogy nem tudtam megállni vigyorgás nélkül, például: Surreptitious Misanthropy Voraciously Consuming Rationality Thus Invoking Dormant Sociopathic Desires. Ezek alapján kapásból azt gondoltam, hogy egy újabb emberiség elleni bűntett áldozata leszek, de azért szerencsére nem ez történt.

A lemez alapvetően komplex death metalt tartalmaz, sok váltással, belezős szövegekkel, és egészen tűrhető, de azért hosszú távon unalmassá váló vokállal. A megvalósítás azonban sajnos már nem olyan szép, mint az előző mondatban leírva. Az egészet rögtön hazavágja a hangzás, ami közel nem 100%-os, gondolok itt arra, hogy nagyon steril az egész, külön szól minden hangszer, sőt talán minden sáv is, az ének és a hangszerek nem egy térben mozognak, és ha mindezt még meg is szokod, a dobgép tönkrevágja az egészet. Nem tudom, ilyen zenéhez miért nem lehet egy élő dobost összeszedni, itt a blastbeat például nevetségesen szar lett, annak hangzásáról pedig ne is beszéljünk.

Sajnos a zenéről sem tudok sok jó elmondani. Néha kimondottan jó témákat játszik Shawn, de ezeket szinte minden számban megismétli, ez köszönhető annak is, hogy belőtte magát egy tempóra és nagyon ritkán lép ki belőle, épp ezért képtelenség megkülönböztetni a nótákat egymástól. Azért előfordul némi pozitívum is: a lemez nyolc számának hossza nem éri el összesen a 30 percet, és hát ilyesfajta zenéből ennyi épp elég.

Elismerem, lehet, hogy potenciális hallgatóknak vettem el a kedvét, de azért nem annyira rossz a helyzet, mint ahogy én lefestettem. Alapvetően azok adjanak egy esélyt a lemeznek, akik kedvelik a véres szövegekkel körített floridai hatású death metalt, és elviselik a dobgép béna hangzását. Hogy sokan lesznek-e ilyenek, nem tudom, az biztos, hogy ha Whitaker úr ezt komolyan gondolja, jobb lenne egy igazi zenekart összerántani, mert ezzel az egyszemélyes produkcióval sok rajongót nem fog szerezni.