Shock!

World music, folk, középkori muzsika, „francia barokk és német röneszansz" – ezeket a hatásokat egyesíti immár második lemezén a kéttagú, olasz illetőségű Iridio. Régebben már landoltak nálam hasonló stílusú CD-k – ez sem kimondottan az én zeném, de legalább kellemes hallgatnivaló.

Nem idegesít, nem bosszant, nem untat, jó érzéssel végig tudom hallgatni, még akkor is, ha ilyesmivel legfeljebb kosztümös filmekben találkozom – olyan alkotásokban például, mint a generációm kultfilmjének számító, egész véletlenül (?) éppen olasz Legyetek jók, ha tudtok.

Már csak ezért is illik jóindulattal közelednem az Endless Way felé, de meg kell mondjam, ez a lemez film nélkül is élvezetes tud lenni. Mondjuk a keleties szépségű (vagy használjuk a közkedvelt „érdekes arcú" kifejezést?) Valentina Buroni hangja inkább csak aranyos, mint képzett, ráadásul valami furcsa effektet is hallani vélek a hangján. Sőt, mintha kissé selypítene is... Társa, Franz Zambon zongorista/hangmérnök/producer viszont ötletesen meghangszerelte a dalokat, a minél autentikusabb megszólalás érdekében pedig egy rakat vendégzenészt hívott – így a hangulat nem is lehetne középkoribb.

Ahogy mondani szokás: ez a zene abszolút működhet metal közegben is, elvégre a rockerek és a zenekarok (mely rétegek között gyakori az átfedés) jelentős része vonzódik a középkorhoz, a történelemhez, a fantasyhez és a romantikához – nos, az Iridio mindezt tudja kínálni, sőt, ennél többet is. Persze a mi Moon And The Nightspiritünk ennél sokkal jobb, de ez a műfaj aztán tényleg nem lóverseny – stílszerűen inkább egy lovagi tornát tudok elképzelni...