Shock!

Negyedik albumánál tart a dallamos black metal sokadvonal egyik legmegbízhatóbb kőművesbrigádja, a norvég Iskald. Aage André Krekling dobos és Simon Larsen multihangszeres jéghideg párosa tipikusan azt a zenét játssza, amellyel annak ellenére sem fognak soha kilépni az örök előzenekar státuszból, hogy mindkét említett zenész csupán húszas évei közepén jár. Az urak csaknem három évig készültek a legutóbbi sorlemez, a The Sun I Carried Alone folytatására, és lőn, sem a kiadó, sem maga a zenekar nem fukarkodik a grandiózus jelzőkkel a Nedom Og Nord kapcsán. Ha azonban helyén kezeljük a nagy szavakat, és továbbra sem az Iskaldtól várjuk a stílus szabásmintáinak megreformálását, szinte kizárt, hogy komoly csalódással kerüljünk ki ebből a szűk órányi csávából. Persze azt sem mondom, hogy bármivel is gazdagodunk az említett időben.

Az Iskald kellemes pótlék lehet a kilátástalanul hosszú, barátságtalan téli napokra, amikor már minden stílus-konform lemezünk vésztartalékát kimerítettük, és nem vágyunk másra, mint megbízhatóan szórakoztató háttérzenére. Amikor lazán képesek vagyunk túllépni azon is, hogy az itt felhasznált panelek mindegyikét ismerjük a klasszikussá nemesült Immortal és Dissection albumokról, vagy hogy jelen esetben már a kópiabanda (Naglfar) kópiáját halljuk, csak mert egyszerűen jól esik a szervezetünknek az efféle túladagolás. A sarkkörön túli skandináv mindennapok jelennek meg itt zenében is: hóviharszerűen tekergő dallamok és konok, fáradhatatlan középtempó. Mindez beköltözteti a fagyos hangulatot a szobánkba, közben éppen csak annyira kavar fel, hogy mellette fő tevékenységükre is tudjunk koncentrálni. Ahogy mondtam, ez itt az örök másodvonal.

Minden korábbinál epikusabbnak, egyszersmind agresszívebbnek, jó értelemben véve egyszerűbbnek, lényegre törőbbnek ígérték Larsenék a negyedik támadást, és ezen kitételeknek meg is feleltethető a Nedom Og Nord. Velük kapcsolatban sosem kellett a produkciós munka hiányosságain rágódnunk, és azzal nyilván most sincs gond. Átlagos zeneszerzői fantázia nyilvánul itt meg, közepes képességek birtokában levő hangszeresek által, lepontozni még sincs kedvem, mert igény szerint tökéletesen betölti a maga – szűkre szabott – szerepét. Az autentikus hatást erősíti, hogy ez az arcok első anyanyelvükön elkeresztelt albuma, ahol ráadásul a dalok fele is norvég nyelven íródott. Mi több, végre elkészült és felvételre is került a definitív, a zenekar nevét viselő Iskald himnusz is. Nem mondom, ha nem szólnak külön, talán fel sem tűnt volna.

Egy kis kiruccanás északra, ahogy a cím is mondja – atmoszférateremtés jómunkásemberektől.