Az Isten Háta Mögöttet lehetetlen ma kikerülni annak, aki kicsit is érdeklődik a hazai rockzenék iránt, ráadásul döbbenetesen vegyes közönséget tudnak maguk köré gyűjteni, és természetesen divatos rájuk sütni azt is, hogy ők a tipikus bölcsészmetal zenekar. Miért is? Ja igen, a szövegek.
Igen, a szövegek furcsák még mindig, de az elvitathatatlan (még azok számára is, akik csak felvonják a szemöldöküket, miszerint ez nettó hülyeség), hogy Palika kifacsartan, de roppant vizuálisan képes leírni a gondolatait, mintha egy bizarr, kifordított világban létezne. Kb. mintha Boris Vian dalszövegeket írna. A lemezt el lehetett volna nevezni akár kellemetlen lemeznek is, mert bizony (ha úgy nézzük) ez a zene kellemetlen. Még mindig nem alkalmazkodnak semmiféle szabályhoz és bizony az ilyesféle fesztelenséget sokszor nehéz megkedvelni.
Bevallom, először kimondottan nem tetszett az új lemez. Még másodszorra sem, de kezdtem magam ettől kényelmetlenül érezni, hogy most mi történt, miért ez a nagy ellenállás részemről, és egyszercsak - mondhatnám, hogy észrevétlenül, de ez nem lenne igaz – hirtelen azon kaptam magam, hogy dúdolom a dallamokat, és pörögnek a dalrészletek a fejemben.
A dalok egyrészt követik az eddig megismert IHM vonalat, másrészt meg nagyon nem – de ki várt mást? Ugye. Még mindig elszállós (toolos), még mindig zabolátlan (de valahogy sokkal rendezettebben, hoppá), még mindig meghökkentő, sőt ez most meghökkentőbb. Ami zavart (hogy visszatérjek a szövegekhez, de nem úgy...) az, ahogy néhány helyen tényleg nem lehet érteni, mit énekel Palika, és nem azért, mert nyegle (mert sokszor az), hanem mert egyszerűen érthetetlenül artikulál. Minden más teljesen rendben van, még az indie-s részekkel is meg tudtam (nagyjából) barátkozni, pedig az ilyen gitárt prüntyögtető témáktól alapvetően nonstop ráz a hideg.
A lemez első fele még mindig lassan indul be nálam, illetve úgy fogalmaznék inkább, hogy a kifejezetten erős részek közé szorult pár olyan téma is, ami elviszi a lendületet és ezért felemás érzésekkel hallgatom, de a hatodik daltól (Robot feláll a) hibátlanná válik az egész. Piszok nagy energia szorult azokba a nótákba, és ez a feszültség szépen ki is robban, néha teljesen váratlanul: a Berepülés pl. egy gyönyörű nagyívű (!!!) dal, noha ebben is akad némi indie-íz, mégis tökéletesen eltalálták minden ízében. Jobbat meg nem is választhattak volna feldolgozásnak a VHK Aláírhatatlan történelemjénél. Már az eredetiben is igazi monoton őserő lappangott, de Palikáék valami olyan pluszt tettek hozzá, amitől ez a verzió az eredetinél még féktelenebbé vált.
A Jósolni bélből pedig nagyjából megvalósítja azt, ami már egy ideje forog a gondolataimban: baromi jó popdalokat tudnának írni a srácok, ha. Oké, a Jósolni ponthogy pop az elején, de nem végig, és mondjuk zseniális így is a lezárása. Sőt, erre mondják, hogy: „méteres libabőröket növeszt". Ráadásul bekúszik a nótába némi óvatos Faith No More-érzés is helyenként. A záró bő nyolc perces Itt valami megült káosza fel sem tűnik ezek után: metalból kúsznak át latinos tapskiállásba, benne van egy kevés pszichedelikus elszállás, majd a csillogó diszkógömböt is a fejünkre ejtik – minden itt van, amiért lehet szeretni (vagy nem szeretni) a zenekart, mintha ez egyfajta összefoglalása lenne az IHM munkásságának. Nos, így vagyok a lemez második felével, az elsőt pedig emésztgetem...
A lemez dupla, a második korongra demós dalokat rögzítettek újra, most mit mondjak? Megérdemelték a jobb hangzást, helyenként az újragondolást. Az Élettér-elméletre pl. totálisan nem emlékeztem, de ez jobb, mint a Kartel... A Távirányító meg sláger, akárki akármit mond.
A piros angyalszárnyas (vagy bajszos, ízlés szerint választható) nem szokványos borítóba csomagolt Kényelmetlen lemez objektíven nézve is mindenképpen a 2008-as hazai csúcslemezek közé tartozik, az meg, hogy kinél mennyire lesz kedvenc – egyéni ízlés kérdése.
