Shock!

Micsoda összefonódásokkal bír a kanadai Ivory Knight! A csapat a 80-as évek végén alakult, akkoriban elkészítettek egy demót, majd gyorsan fel is oszlottak 1990-ben. Az akkori felállásban dobolt Paul Malek, aki az Annihilator demókon is közreműködött. Az énekes srác, a különleges nevű John Devadasan Perinbam keltette újra életre a csapatot '99-ben, toborzott három új tagot (nagyon kínosan néznek ki szegénykéim), készítettek egy bemutatkozó lemezt 2001-ben, aztán 2004-ben rögzítették a most hallgatott zenét.

Nyilván Kanada egyes részein is minden zenész ismeri a másikat, így nem volt nehéz megkeresniük Jeff Waters-t és felkérni, hogy keverje meg és masterizálja a zenét. Arról nem szegény Waters tehet, ha maga a felvétel volt vélhetően borzasztó, biztos kihozta a maximumot, amit lehetett, de így is vérgyenge a sound. Az összes dobhang borzasztó, a gitárokban nincs dinamika, rémesen tompa és vértelen az egész sajnos. Amúgy az is lehet, hogy valami házi felvétel az egész, mert azt nem igazán reklámozzák, hol készült a felvétel. Kár, mert a zene nem olyan vészes. Ugyan az elején echte Maiden, főleg az énekes miatt, akinek picit hasonlít a hangszíne Bruce Dickinsonéhoz, erre rá is játszik, jól levette Bruce stílusát, mondhatni a Maiden-ihlette a dalok egy részét. A srác egyik-másik dalban rekeszt is, ami kifejezetten jól áll neki, sőt, a hatodik nótában még hörgés-félére is vetemedett. Amúgy tehetséges: bár még lenne mit fejlesztenie a hangján, de nem egysíkú énekes, az tény. Néha sikít is, ami nem mindig sikerül teljesen tökéletesre, de nem megy át kínosba szerencsére. Aki szereti a sikítós zenéket, az örülni fog. De valahogy érezni, hogy nem feelingből sikít, hanem nagyon rákészül, hogy "most sikítani fogok, mert az kell ide". Ettől nem lesz az igazi. Meg úgy általában az volt az érzésem, hogy hiába van ígéretes torka, valahogy nem érzésből énekel.

A dalok nem csak a klasszikus heavy metalból építkeznek, hanem a lemez közepétől pici progos hangulat is belekerült, de mindez úgy, hogy a 80-as, 90-es évek (azok közepe inkább) metal világa érződik a csapat zenéjén. Mondjuk ez olyan régivágású power metal, néha befigyel a régi Queensryche is. Az Eleven c. instrumentális dalban pedig már a Dream Theater tipikus ritmustöredezése is. Nagyon dreames lett. Sajnos a gyorsabb részeknél nagyon átmegy pontatlanba az egész, főleg a dobos miatt, szegény gitáros próbálja tartani az ütemet, de a dobjáték szétesik teljesen. Metronóm! A gitáros szólómunkája egész pofás, ügyes. A harmadik nóta (Holy Martyr) olyan furcsán lassult, mintha direkt lassítva lenne a dal, olyan érzés, mint amikor az ember lázálmában olyan furán érzékeli a világot, valami puha ködön keresztül.

Sajnos a sound nagyon lelapítja a zenét, valahogy ettől elveszik a dalok ereje is. Aki imádja ezt a stílust, talán nem fogja zavarni, de számomra kevés ez már 2005-ben. A borítót meg a mi Hjulesünk, Havancsák Gyula készítette, nyilván ez is az Annihilator-kapcsolat miatt jöhetett össze. A régivágású heavy/power zenék szerelmeseinek ajánlott, számomra kicsit egysíkú volt és hiányzott az élet a produkcióból.