Shock!

Mindössze bő másfél év telt el az Apocalyptica legutóbbi itthoni fellépése óta, ezalatt viszont rendkívül sok minden történt a huszonnyolc éve Metallica-feldolgozásokkal indult, de aztán saját dalai révén is komoly népszerűségre szert tett finn csapat háza táján. Kezdjük rögtön azzal, hogy húsz együtt töltött év után Mikko Sirén már nincs a kötelékben, helyén pedig egy másik Mikko, bizonyos Kaakkuriniemi ül a dobcucc mögött. Aztán ott van még az az apróság is, hogy egyfajta keretbe foglalva eddigi pályafutásukat, visszatértek az origóhoz, a Metallica-dalok átértelmezéséhez, amelyek közül rögtön lemezre is vettek kilencet, a simán csak Apocalyptica Plays Metallica Vol. 2 címmel idén júniusban megjelent anyagra. Nyilván ilyen előzmények után senkinek sem jelentett meglepetést, hogy az aktuális turnén is kizárólag Metallicát tolnak, így pedig az ismerős arcok közül nem csak Mikko Sirén, de a banda körül 2014 óta fel-felbukkanó Franky Perez is a hiányzók sorát erősítette.

Mielőtt azonban a főhősök belekezdtek volna programjukba, a közönséget a szintén finn Arctis szórakoztatta. A fiatal csapat mindössze néhány hete jelentette meg első, saját maguk után elkeresztelt nagylemezüket. Ehhez képest a produkció meglepően profi és összeszedett volt, dalaik is fogósak, emlékezetesek, szóval ha valaki szereti a táncolható, seggrázós, azonnal fülbe ülő dolgokat, akkor nem nagyon foghat mellé velük. Persze csak ha az sem zavarja, hogy amennyiben kivesszük a képletből a torzított gitárokat, akkor ez tulajdonképpen nettó popzene. Egyedül a színpadi előadást éreztem kicsit mesterkéltnek, mert ugyan folyamatosan mozgott mindenki, úgy tűnt, mintha betanult koreográfia mentén igyekeznének nagyon zúzni, aminek részeként x másodpercenként kötelező felfelé nézni, meg félpercenként beiktatni egy nagyterpeszt a folyamatos dülöngélésbe. Fiatal csapat, nyilván némi rutinnal a színpadi produkció is spontánabb lesz, de Evanescence-rajongóknak például már most is érdemes lehet tenni velük egy próbát.

Bár az Arctis alatt még nem voltunk túl sokan, mire a gitárok helyét átvették a színpadon a csellók, a közönség azért olyan 80 százalékra megtöltötte a Barba Negra nagyobbik sátrát. Nem volt ez meglepetés persze, hiszen Eicca Toppinenék régóta népszerűek nálunk, az pedig nyilván extra vonzerőt jelent a tábornak is, ha nem saját dalokkal, hanem Metallica-programmal érkeznek. Ettől függetlenül rég túl vagyunk azon a ponton, amikor csakis Hetfield-fanokból állt a közönségük: egy Apocalyptica-bulin ma már mindenféle korosztály, illetve sokfajta zenei közegből érkezett rajongó is megtalálható. Ennek eredményeként az az érdekes szituáció állt elő, hogy a publikum egy igen jelentős hányadának fogalma sem volt róla, hogy például a Creeping Death-nél bizony „Die!"-t kell kiabálni, és a legnagyobb slágerek (Nothing Else Matters, Master Of Puppets, Enter Sandman) kivételével nem nagyon lehetett hallani azt sem, hogy énekelnék a szövegeket.

Szóval a jelenlévők igen jelentős része már az Apocalyptica saját jogon szerzett rajongója volt, nem pedig fanatikus metallicás, és egy olyan csapat esetében, akik ugyan egyedi cover bandként alapozták meg a hírnevüket, de később abszolút a saját dalok felé tolták a mérleg nyelvét, tulajdonképpen így is van ez rendjén. Ettől függetlenül persze óriási ováció övezett minden egyes tételt a nyitó Ride The Lightningtól egészen az egyetlen kvázi ráadás One-ig, és a dalok közben is lendültek az öklök, amikor csak a fő showman szerepét évek óta betöltő Perttu Kivilaakso erre utasítást adott. A műsor csaknem felét tették ki az új, azaz a Vol. 2-ról érkezett feldolgozások, a szett pedig a legklasszikusabb, fekete albumig tartó korszakra épült, amin kívülről csupán a St. Anger egy szem címadója érkezett.

A srácoknak nyilván hatalmas dolog, hogy az új lemezen a Metallica több tagja is vendégeskedik, ezt pedig a turnén is egyértelműsítik, hiszen a régi magyar haverokról történő sztorizáson túl Eicca konferanszaiban azt is hangsúlyozta, milyen óriási hatással volt rájuk anno például Cliff Burton. Természetesen ezután a The Call Of Ktulu is ugyanúgy az 1986-ban elhunyt bőgős eredeti basszussávjaival kiegészítve hangzott el, ahogy a friss albumra is felkerült, miközben pedig szólt, nekem folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha valaki, hát a legendásan nyitott és muzikális Cliff tuti imádta volna, hogy három mániákus csellista tolja headbangelve a dalait. Emellett a koncertet záró One is a James Hetfield narrációjával kiegészített verzióban hangzott el, részemről pedig ez volt az egyetlen pont a koncerten, amit nem éreztem telitalálatnak. Kétségtelenül van ennek a változatnak egy erős hangulati töltete, de inkább otthon hallgatósnak gondolom. Koncerten sokkal nagyobbat ütött volna az eredetihez közelebbi, zúzós verzió, bár persze azt is aláírom, hogy Paavóéknak instant libabőrt okozhat minden este Papa Het dörmögő hangjára bazseválni.

A legutolsó tétel tehát nem volt igazán katartikus, ezen kívül azonban nem találtam fogást a bulin: a cucc az első perctől fogva álomszerűen, lemezminőségben dörrent meg, a fényeket gyönyörűen és végtelenül igényesen komponálták meg, és az új Mikko is abszolút bevált, még akkor is, ha közel sem olyan fajsúlyos színpadi figura, mint elődje volt. Ahhoz meg kétség sem férhet, hogy a friss átiratok közül a The Four Horsemen, a Blackened és a Ride The Lightning is hatalmasat ütött.

Összesen végül tizenkét alapvetés hangzott el a Metallica aranykorából, illetve plusz egy csemegeként a már említett St. Anger, a játékidő pedig alulról súrolta a 90 percet, még úgy is, hogy a hosszabb dalok csellóváltozata azért egy-egy verzével vagy pár ütemnyi riffel mindig rövidebb az eredetinél. A végeredmény így is mindig kerek egész, ahogy kerek egész volt ez a koncert is. Meg is hozták a kedvem az eredetihez, úgyhogy most Metallica-koncertre akarok menni!

Fotó: Barba Negra