Shock!

Aki figyelemmel követi mostanság a hazai hc/grind szcénát, az biztosan megfigyelte, hogy milyen izgalmas pezsgés jellemzi ezt a marcona irányzatot. Az Another Way és a Krampüs után itt van egy újabb csapat, akik nem kívánnak kimaradni a jóból, és bizony ők is kihasítanak egy szeletet az extrém zenei tortából.

Az 1996-ban alakult ötös zenéje ugyan nagyban merít a grind jellegzetes cséphadarós tempójából, valamint a riffek javarésze is a death metal brutálisabb ága felé tendál, ám mégis, a Jack zenéjében leginkább a hardcore dominál, méghozzá annak is a tesztoszteronbomba változata. Vagyis a csapat muzsikáját valahogy úgy kell elképzelni, mintha az egészen korai Hatebreed adna jobb kezet a zajosabb Napalm Deathnek, és mindebbe belekötne még egy kis Brutal Truth-féle punkos death virtus is. Ez az az irány, amiben talán el lehet helyezni őket, hellyel-közzel.

Az albumon hallható tizennégy dalból az első hat, plusz intro a Jack számlájára írható, s a Bud Spencer által felkonferált dalok másfél-kétperces őrlését hallgatva tényleg olyan érzés kapja el az embert, mintha visszarepült volna az időben, egyenesen a kilencvenes évek legelejére. A hangzás zajos, túlvezérelt, a dob, főként a pergő, úgy szól, akár a hordó, s bár gondolom, mindez az anyagi körülmények miatt sikerült ilyenre, ám ha meghallgatjuk a már fentebb is említett bandák első lemezeit, nagyjából hasonló hangzást kapunk, szóval fogjuk rá, hogy old school, és már helyben is vagyunk.

A hangzás persze lényegtelen, ha maga a zene fantáziátlan és felszínes. A Jack esetében a jelszó az őszinteség, ami nélkül nem is érdemes egyébként hc/grind bandát működtetni. De a laposság sem a csapat második keresztneve, a nyúlfarknyi cséplések közé ugyanis nagyon jó érzékkel pakolnak megjegyezhető témákat, tempókat, így például üdítő hallani az Ígéretek kellemes tempóváltásait, vagy a Miért Vádolsz ízes középrészét, ahol tökéletesen hallani a laza görcsmentessséget a zenészek játékában.

Mivel egy split lemezről van szó, a második fele az albumnak a francia Yattai szerzeményeit tartalmazza, akikről eddig nemigen hallottam. Végighallgatva e korongon sorakozó dalaikat nem is tartom valószínűnek, hogy érdemes lenne megjegyezni a nevüket, lévén, amit csinálnak, az ugyan egyáltalán nem rossz, csak jellegtelen. A vokalista stílusa kapásból olyan, mintha valamelyik amerikai tucat-deathcore bagázsból szalasztották volna, magas süvöltése súlytalan, amit még a néhol beköszönő gurgulázó hörgés se képes komolyabbá tenni. Stílusuk is sokat merít a tengerentúli deathcore-ból, ami alapból nem baj, de nem is próbálnak többet nyújtani a már jól ismert panelek cséplésén kívül. Egyébként is érezni a francia metal csapatoknál egyfajta merevséget, amit aztán legszörnyűbb esetben a tipikusan idétlen humorizálásukkal próbálnak menteni, mindhiába. Ennek nyomai sajnos itt is felfedezhetőek.

http://www.myspace.com/jackpunk