Shock!

Jaj, de nagyon nehezen fogtam bele ebbe a kritikába. Azt hiszem, sejtitek miért. Szomorú apropója a lemeznek, hogy Layne Staley tragikus halála és az Alice In Chains gitáros második szólóalbumának megjelenése nagyjából egy időszakra tehető.

A lemez nyitó dala, a Psychotic Break könnycseppfakasztó riffje és Jerry hihetetlenül Layne-es éneke összeszorította a szívem. Hogy együtt már soha többé... Jerry Cantrell egy géniusz, de valaki nagyon hiányzik mellőle, így a szólólemezein, "csak" egy kiváló gitáros, akinek védjegyszerű a riffelése, a dallamvilága, aki már örökre beírta magát a rock történelemkönyvébe. A Degradation Trip a második szólólemez tőle, a Boggy Depot jó pár éve jelent meg és az igazat megvallva nem estem hanyatt tőle. Akadt ugyan rajta néhány feelinges dal, de nem olyan korong, amit az ember féltő gonddal helyez a cd lejátszóba.

Kvázi a Degradation Trip sem hoz sok újdonságot, Jerry úgysem tudna másképp gitározni, és nem is hiszem, hogy bárki is mást várna el tőle. A dalok most is sajátosan Cantrellesek, Alice In Chainsesek. Jerry énekel a lemezen - nincs rossz hangja, bár az ember önkéntelenül azt a másik hangot várná, azt az éles, fájdalmas, gyönyörű hangot, talán most még jobban, hogy nincs többé. A zenésztársak Robert Trujillo (ex-Suicidal Tendencies, most Ozzy - bgitár) és Mike Bordin (ex-Faith No More, szintén Ozzy - dob), róluk csak néhány cikkből szereztem tudomást (mármint, hogy ők a kísérőzenészek), egyáltalán nem tűnt fel a zenét hallgatva, hogy ők játszanak a lemezen. Elég egyszerűen zenélnek, néha túlságosan egyszerűen is. Bár talán így maradt feelinges a zene. Csak az ember mindig valami extrát vár ilyen nevektől. Olyan most itt nincs.

Vannak viszont jó dalok, 14 darab, lendületesebb, lírai, pszichedelikus, középtempós - ilyenek. Aki tudja, mit vár el egy Jerry Cantrell lemeztől, az nem csalódhat. Nem is hiszem, hogy túl jól állna neki bármiféle modernizálás, stílusváltás, és azt sem hiszem, hogy ilyesmit tolerálnának a rajongók. A lemez elég hosszú - bő hetven perces - nem tudom, hogy ettől nem üt annyira, hogy ronggyá hallgassam vagy csak azért, mert a dalok simán lehetnének AIC dalok, de ahhoz kellene egy másik hang és másik két zenész, akik azért nem játszottak túl rossz dolgokat, ugye. Szóval nem üt a lemez, de mégis jó hallgatni. Érdekes, hogy a kilences dalban tiszta Chris Cornell a refrén, ő pedig a konkurencia volt a grunge időben, a Soundgarden élén.

Mélységesen felkavaró pillanatok nincsenek a lemezen, csak egyforma minőségű dalok, egy megbízható, időtlen rockalbum, egy megbízható gitárostól. Nem mondom, hogy sohasem fogom elővenni, de inkább lazulós délutánokon, amikor semmire az égvilágon nem akarok gondolni, csak el szeretnék lazulni és nézni ki a fejemből. Csak azt remélem lesz időm ilyen lazulós délutánokra.