2010-ben jól megdicsértem a San Franciscó-i Jetboy visszatérő minialbumát, az Off Your Rockert, aztán elég hamar el is csendesedett minden a banda körül. Már nagyjából bele is törődtem, hogy soha többé nem hallunk új dalokat tőlük, de végül megint összeszedték magukat, és január végén kijött a Born To Fly. Én pedig ismét jól megdicsérem őket, mert az album is kifejezetten erősre sikerült.
Ha esetleg nem ugrik be a név, nem kell szégyenkezned: ez a csapat javarészt az MCA kiadó bénázásának, illetve a sors kifürkészhetetlen útjainak következtében a hajmetal-érában is kultbanda maradt, pedig sokkal több rejlett bennük ennél. Két akkori lemezük, az 1988-as Feel The Shake, illetve különösen az 1990-es Damned Nation egyaránt marha jó cucc, utóbbi egyszer akár még a Klasszikushockba is simán beférhet majd. Szóval valahol szégyen, hogy csaknem harminc évet kellett várni a harmadik nekifutásra. De mondjuk jobb később, mint soha...
Szívderítő hír, hogy a Jetboy ráadásul mai megtestesülésében, a Frontiers istállójában dolgozva is nyugodtan tekinthető igazi Jetboynak. A banda három alapembere, Mickey Finn énekes, illetve Billy Rowe és Fernie Rod gitárosok egyaránt itt vannak, csak a ritmusszekcióban találunk két újabb arcot Eric Stacy basszer és Al Serrato dobos személyében. A zene pedig ugyanazért jó, amiért kilenc évvel ezelőtt (...) az EP is az volt: mert teljesen görcsmentes, és mindenféle izzadságszag nélkül idézi fel a zenekar fénykorát, meg azt az érát, amikor a klasszikus lemezek születtek. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy a Born To Fly az első két album szintjét hozza, hiszen akkoriban ez a fajta muzsika jelentette a mindennapok soundtrackjét, és ezzel lehetetlen 2019-ben versenyre kelni. De ha szeretted a régi Jetboy-cuccokat, ez is tetszeni fog.
Ha sosem hallottad még a zenekart, egy természetes megszólalású rockbandát képzelj el gyakran az AC/DC-vel rokon, száraz, bluesosan rock'n'rollos riffekkel, ám – mint ahogyan azt a hangszert ragadó amcsi Young-fanoknál megszokhattuk – a Jetboy hangzása sem annyira puritán, mint az ausztráloké. Itt is több a színesebb vokálmegoldás, a beton kettő-négyes alapokat sokszor délies díszítések, herflis, steel gitáros apróságok színesítik, és persze néha beugranak a muzsikáról a '70-es évek nagy amerikai rockbandái is az Aerosmith-től a ZZ Topig. Sőt, a Jetboyba itt-ott még némi szolidan rockabillys fűszer is szorult, bár ezt az oldalukat most sehol sem domborították ki igazán. És ami a legfontosabb, sikerült leszállítaniuk egy olyan lemezt, ami 44 percen keresztül elszórakoztatja a hallgatót. Egyszerűen érzed, hogy ez itt nem valami műanyag erőlködés a régi dicsfény megidézésére – már persze ha egyáltalán valaha is vette körül efféle glória a hírhedten mostoha sorsú Jetboyt... –, hanem néhány régi haver újonnani egymásra találása, amit ők maguk is élveztek. Ilyenkor általában hallgatni is jó a végeredményt, most sincs ez másképp.
Ahogy az egyik húzódal, a tempósan boogie-s Old Dog New Tricks címe is mutatja, Finnék nem akarták újra feltalálni a kereket, viszont a mai viszonyokhoz képest szinte meglepően természetes, lélegző megszólalású lemezen szép számmal akadnak dalok, amelyek beülnek a fülbe. A Beating The Odds nyitás, a címadó dal, a finom, szép The Way That You Move Me, az egyik legfogósabb Brokenhearted Daydream, netán a címéhez passzolóan zsíros, romlott Smoky Ebony (személyes favorit!) nálam tuti befutók most, hogy végre kezd kisütni a nap, és biztos vagyok benne, hogy ez a lendület a nyáron is kitart majd.
Nem akarok úgy tenni, mintha bármi különleges történne ezen a lemezen (ezért nem is adok magasabb pontszámot), de én szeretem, ha valamit nem kell külön megideologizálni, hanem simán, érdek és mindenféle „egyrészt-másrészt" okoskodás nélkül tetszik. Igen, ez simán csak rock'n'roll, annak viszont végtelenül hiteles és szeretnivaló. Még azt is simán el tudom képzelni, hogy ott lesz az évvégi húszas listámon.
