John Norum nemcsak a Europe gitárosaként, hanem szólóban is igen komoly dolgokat tett le az asztalra, saját műveit pedig – ellentétben Joey Tempest munkáival, amelyekről finoman szólva is megoszlanak a vélemények – többnyire a keménymag is jól szokta fogadni. Szerintem Joey lemezei is igényes, értékes muzsikát tartalmaznak – de én ugye fanboy volnék vagy mi –, Norum dolgait ellenben sokan elismerik a klasszikus Europe-féle stílust élből elutasítók közül is.
Nem véletlenül, hiszen John gitározása mind technika, mind feeling tekintetében figyelemre méltó – ha mindenáron definiálni akarjuk, akkor két legnagyobb mestere (Michael Schenker és Gary Moore) stílusának összeházasításával lehet leginkább kifejezni, miről is szól a történet. Mindezt persze modern ízekkel vegyítette barátunk, zenéjére pedig a harmadik nagy bálvány, Phil Lynnott is rányomta a bélyegét és természetesen az anyabanda zenei evolúciójának épp aktuális állomása is mindig tetten érhető volt. A 90-es években pedig, amikor épp nem létezett a Europe, akkor pont az Another Destination-Worlds Away-Slipped Into Tomorrow hármas segítségével képzelhettük el, milyen is lenne a csapat zenéje, illetve milyen lesz majd a reuniont követően. Csupán John nem kicsit lynottos hangja vagy Kelly Keeling és Leif Sundin „szőrös rockorka" helyébe kellett odaképzelnünk Joeyt.
Persze az a legjobb, ha van Europe is és szólókarrier is, hiszen talán ennek is köszönhető, hogy a kettő most – akármennyire is ugyanott gyökeredznek – élesen elkülöníthető egymástól. A Last Look At Edenre a jó értelemben vett, szemellenzős fanok számára is emészthető retrósodás volt jellemző; a Play Yard Blues dalaival viszont John jobban elmerül a címszereplő műfajban, mint valaha: info híján az ember simán rámondja, hogy ez egy feldolgozáslemez, amelyen kevésbé ismert régi blues és ősrock nótákat porolt le barátunk. Ez részben igaz is, hiszen van Frank Marino (Ditch Queen – mániákus szólózással!), Mountain (Travellin' In The Dark) és Thin Lizzy (It's Only Money) nóta is, de mivel egyik előadónak sem vagyok szakavatott ismerője, simán elhittem volna, hogy saját szerzemények – igaz, ez utóbbit a bővebb tájékozódás előtt is kissé túl lizzysnek tartottam, ezek szerint nem véletlenül. Lényeg a lényeg, ezt a zenét egyedül az ütős, mai hangzás különbözteti meg egy nem létező 70-es évekbeli blues-rock banda kiadatlan dalaitól. És mint ilyen, időtlen, kortalan, megunhatatlan, de pont ezért most nem is annyira érzem markánsnak, pedig John szokásához híven istenként gitározik. Igaz, ezerszer meg lehet hallgatni és minden alkalommal jól is esik – tulajdonképpen mi fontosabb ennél?
Ha már fentebb az énekeseket emlegettük (milyen „érdekes", hogy mindketten dolgoztak Schenkerrel is!), az előző két lemezzel ellentétben John most nem akart minden dalt maga felénekelni, hanem kettőt odaadott Leif Sundinnak (Got My Eyes On You és Born Again). Talán pont azért, mert ezek keményebbre, zúzósabbra sikeredtek a többinél és így a kevésbé lelazult rajongók számára a csúcspontot jelenthetik. Pedig az alaposabb hallgatások a belassultabb tételek erényeit is előcsalogatják: ott van például az Over And Done Mic Michaeli súlyos Hammond-alapozásával (a Europe-os cimbora az összes billentyűt magára vállalta amúgy), de a nyitó Let It Shine-Red Light Green High duó refrénjei sem nagyon hajlandóak távozni a fülünkből. A címadó tétel pedig stílszerűen, instrumentálisan zárja a sort, tipikusan olyan tétel, amelyből koncerten szinte észrevétlenül tizenhat perces jammelést lehet varázsolni – hát ezután bizony erős az ingerencia az újrakezdésre!
