Shock!

Tavaly egyszerre kerülgetett a sírógörcs és az álomkór a Jorn Lande karrierjének egyértelmű mélypontját jelentő Bring Heavy Rock To The Land album keserves hallgatása közben, és finoman szólva nem lelkesedtem a gondolatért, hogy alig egy évvel később már jön is a folytatás. Bármennyire is imádtam Jorn korai munkásságát és első két-három szólólemezét, az utóbbi években feleslegesnél feleslegesebb anyagokkal rukkolt elő (amelyekből összesen talán ha egy erős lemezt lehetett volna összepakolni), és bőven ráférne egy kis pihenés. Nem arra gondolok persze, hogy tegye le évekre a mikrofont, hanem arra, hogy kicsit tekintgessen másfele, projektezzen, töltődjön fel, keressen új inspirációkat, mielőtt tevékenysége menthetetlenül és visszafordíthatatlanul érdektelenségbe fullad.

Karrierje első szakaszában részében pont az volt az aranytorkú norvég Frenreisz Károly-klón egyik legnagyobb erénye, hogy bármilyen stílusú zenészek vették körül, és bármilyen zenét is énekelt éppen aktuális projektjével, mindegyikhez hozzá tudott valamit tenni karakteres orgánumával, miközben hihetetlenül sokszínű is volt, amit csinált. Ezzel szemben jó ideje nem képes kimozdulni a saját maga által felépített műfaji korlátok közül, bár hangja továbbra is maximálisan rendben van. Persze nem azt várom, hogy kezdjen el hörögni, vagy dobja ki a szemétbe a Dio-örökséget, de azért ennél mindenképpen frissebb, fantáziadúsabb megközelítést szeretnék hallani tőle. (Írtam is például a DGM legújabb anyaga kapcsán, hogy valami olyasmi projektben nagyon el tudnám viselni a hangját.)

E hosszú bevezető litánia után mégis azt kell mondanom, hogy Jorn összességében némileg visszanyerte a bizalmamat, és a borzalmasan lapos Bring Heavy Rock To The Landnél mindenképpen jobban sikerült a Traveller. (Nem mintha a listán elért eredmények ebből a szempontból túlzottan irányadóak lennének, de például hazai földön a hivatalos eladási lista 12. helyén nyitott a lemez.) Bár itt is erős túlsúlyban vannak a lassú/középtempós szögelések és az eléggé kiszámítható (ctrl-c ctrl-v) énektémák (halld Make Your Engine Scream refrénje!), az összkép mindenképpen változatosabb, a nóták pedig egyszerűen izgalmasabbak, mint a tavalyi csapás esetében voltak. Ráadásul a hangzás is elfogadhatóbb, igaz, egyik szempontból sem nevezném etalonnak a produkciót. Azt hiszem, a vérfrissítést jelentő Trond Holter csatlakozása jót tett a produkciónak, és ha nem is vágom magam hanyatt az itt sorakozó témáktól, azért egy-egy eltalált riff és szóló mindenképp akad a lemezen. Jorn énekteljesítményével eddig sem volt probléma, hacsak nem a kiszámíthatóságával, és nagyjából most is ez a helyzet: tökös, férfias, erőteljes, amit csinál, néhány egész pofás refrénnel, de semmi olyan, amire igazán felkapnám a fejem. Hallhatóan megint az ösztöneikre hagyatkoztak, és nem méregették patikamérlegen az ötleteket, ami egy őszinte, direkt, de összességében nem túl izgalmas lemezt eredményezett.

Mint mondtam, akad azért néhány egész jó szám is a lemezen, nekem talán nem véletlenül a gyorsabb témák jönnek be, mint például a kifejezetten ütős címadó, a lendületes Legend Man, az északi hangulatú Window Maker, vagy az igen ízletes vezérriffet és szólót felvonultató Rev On, amely egyértelműen a lemez legjobb dala, még ha nem is egy Sunset Station. A dalok többségét azonban sajnos ezúttal is inkább az átlagos, „meghallgatja-az-ember-ha-épp-úgy-hozza-az-élet-de-semmi-több" kategóriába sorolnám, és az ötven perc vége felé megint mintha ellaposodna a műsor. A maga módján az akusztikusan induló The Man Who Was King kellemesen hangulatos zárás lenne, de aztán sajnos egy elég egysíkú tucat-témával sikerül felejthetővé tenni ezt is. Kár érte.

(Jorn, megvan még Tore Østby száma? Ha igen, kérlek szépen, hívd fel, volna miről beszélgetnetek!)