Shock!

A basszusgitáros/énekes Per Wiberg visszatért! Igen, ez a fickó megegyezik a billentyűs Per Wiberggel, de a Kamchatkában bizony nem szokásos hangszerével szerepel, hanem a négyhúrossal. Meg mondjuk a borítógrafikát is ő készítette, ráadásul nem kevesebb, mint hatodik alkalommal. Amiből azt is könnyen kitalálhatjuk, hányadik lemezénél is jár éppen a svéd blues/hard rock-trió. Ahol egyébként nem Per a főnök - bár igaz, ami igaz, egyre nagyobb szerepet ragad magához, hiszen a szimpla vendégszerepléstől elkezdve mára oda jutott, hogy teljes jogú tagként ő a kettes számú dalszerző az énekes/gitáros Thomas „Juneor" Andersson mellett. És a Kamchatka utóbbi manusztól lesz igazán zseniális, hisz' mindhárom tag nagyon szépen teljesít ugyan, de az a játszi könnyedség, hogy azt ne mondjam, finom elegancia, ahogy Juneor lefogja azokat az ezerszer hallott hangokat és blues rockos megoldásokat, na, az az, ami nem tanítható. Utálom azt a kifejezést, hogy „sír a gitárja", de ha egy példát kellene rá mondanom, hogy mégis mit jelenthet ez a blőd fordulat, hát kábé azt, amit ez a torzonborz fickó csinál (meg persze a néhai Gary Moore, de hát róla úgyis tudja mindenki).

A borítón az aranyásó szakkör lelkes tagságát láthatjuk, és a kép ezúttal nem hazudik, a Kamchatka zenéje mostanság bluesosabb, mint valaha, és néhol egészen az amerikai déli életérzés felé kacsingatnak, ami meglepő módon elég autentikusan is jön belőlük (ne feledjük: svédek). Hogy mást ne mondjak, az első dal (Take Me Back Home) rögtön bendzsóval nyit, később persze egy finom blues rock tétellé válik ez is, amibe némi feszültséget csak Tobias Strandvik izgága dobolása hoz. Az elsőként elérhetővé tett Get Your Game On egy pattogósabb, rockosabb darab, amilyen lesz majd később egyik kedvencem, a Human Dynamo is (Per énekével és ős-rock and rollos zongorajátékával), a kissé stoneres Who's To Blame és a hasonlóan hangulatban kezdődő, majd frankón kinyíló Slowly Drifting Away is. Ezekhez képest sokkal markánsabb a blues jelleg a ZZ Topos atmoszférát felvillantó, szívverésként pulzáló basszusú Made Of Goldban, a laza Mirrorban és a jammelős To You-ban.

Természetesen a balladisztikus hangvétel sem hiányozhat: mind a talán kissé túlzottan is szenvelgős refrénű Rain, mind pedig a legjobban eltalált (hát hogy szól már az a gitár, te jó ég!) Long Road ilyesmi húrokat pengetget, de ezekkel sem tudnak hibázni. Egyetlen bajom van csak a lemezzel: ezúttal egy fokkal kevesebb annyira tökéletesen eltalált dalt hallok rajta, mint a korábbi alkalmakkor, ami lehet a viszonylag gyorsabb tempó eredménye (az előző The Search Goes On alig egy éve, hogy megjelent), vagy épp az is, hogy ezúttal kissé nyugisabbra, kevésbé rockosra vették a figurát. Persze mindettől függetlenül nagyon jólesik hallgatni, és imádjuk mi a bluest is, nincs ezzel gond egy szál se! Mivel a csapat egész életműve kábé az utazás, mint fejlődés témakörére van felfűzve, zárásként nyilván itt is ellőhetjük a szokásos klisét: hosszú autós utazásokhoz tökéletes választást jelenthet a Long Road Made Of Gold.