Shock!

Per Wiberg neve ismerősen cseng, ugyi?!? Oké, akkor pedig most felejtsük is el gyorsan, hogy volt egyszer egy Death Organ, egy Opeth-tagság, meg sok-sok vendégszereplés az Arch Enemynél, azaz mindazt, amit Per progresszív death metal munkásságáról tudunk. Ezúttal koncentráljunk inkább a billentyű-mágus ízlésének másik oldalára, oda, ahol a Spiritual Beggars-féle retro/stoner rock muzsikák helyezkednek el. Vagyis még inkább arra a King Hobóra, amiben hősünk a Clutch zseniális dobosával, Jean-Paul Gasterrel kezdett kooperálni, meg persze azzal a Thomas „Juneor" Anderssonnal, aki az akkor éppen két lemeznél járó svéd Kamchatka főarca is egyben. Na, innentől eredeztethető a nagy barátság, ami később – a Volume III és Bury Your Roots lemezeken megejtett vendégszerepléseken, producerkedésen és borító-tervezésen át – odáig fajult, hogy Wiberg Úr a csapat ötödik lemezére (azaz mostanra) teljes értékű taggá avanzsált. Ráadásul – és most tessék nagyon figyelni! – elsődlegesen nem is billentyűsként, hanem basszusgitáros/vokalistaként!

A Kamchatka – mint mostanság oly sokan mások - a '60-as évek végi/'70-es évek eleji zenék örökségének értő ápolását tűzte zászlajára, de hogy dobálózzunk kicsit a szokásos nevekkel is, igen, ők is azon a szélesre taposott úton járnak, amelyen a Led Zeppelin, a Cream, a ZZ Top, Hendrix, vagy épp Clapton tapodtak előttük. És még két név kínálkozik nagyon-nagyon a sorba: Glenn Hughes és Joe Bonamassa. Nem semmi impozáns névsor, és azt, hogy a Kamchatka köztük sem vall szégyent, istenigazából egy dolog biztosítja: Juneor Andersson hihetetlenül jó gitáros, aki megdöbbentően ismeri a blues rock gitározás minden csínját-bínját. Végtelenül feelinges és a szó legjobb értelmében véve szórakoztató játéka játszi könnyedséggel cipeli hátán az egész lemezt, amit például a cirkuláló energiával nyitó Somedaysben, vagy a gyakori hangulat-váltásokkal teletűzdelt Dragonsban elpengetget, az több mint tanítanivaló. Tobias Strandvik is ügyes dobos, Per szintis képességeit pedig régről ismerjük (basszusgitárosként inkább csak korrekt), de amit Juneor leművel, attól tényleg tátva marad a száj.

Ami a kiugróan magas szintű hangszeres tudáson túlmenően még megkülönbözteti a Kamchatkát a hasonszőrű bandák csordájától, az a finomság. Nem csak a dallamok, hangszerelési megoldások hullámoztatják tova szinte baráti odafigyeléssel a hallgatót, hanem az énekdallamok is olyan puhák, hogy az ebben a retro rockos közegben kissé szokatlan. Biztos lesz, akinek pont emiatt fog némi dög, vagy karcosság hiányozni a muzsikából - jómagam sem tekintem kedvencemnek az ilyen énekstílust -, de ide egyértelműen ez illik. Ha nem lenne egy ilyen csöves-fizimiskájú banda esetében megmosolyogtató, azt mondanám, valahogy olyan elegáns az egész, még akkor is, ha játékosabban adják elő magukat (Thank You For Your Time, vagy mondjuk a Tango Decadence – a dal lezárása zseni!), pláne ha kissé magukba borulnak (Pressure), ha utaztatnak (Cross The Distance), vagy épp a modernebb dolgok felé kacsingatnak (a Broken Man például a QOTSA utolsó korongjára is felfért volna).

Mindezzel együtt is hamisítatlan blues alapú hard rock ez itten az első hangtól a legutolsóig, nem túl sok variálással (kivétel a kissé space-esre vett címadó Per egyetlen szinti-szólójával), és szinte nulla meglepetéssel, de tényleg libabőröztető gitártémákkal, és olyan autentikus hangulat-teremtéssel, amitől sokadik hallgatásra sem válik unalmassá - sőt, kifejezetten kellemes és pihentető elmerülni benne újra és újra és újra. Véletlenül se csak egyetlen blues rock lemezt hallgass meg idén, de ha valami balsors folytán mégis így tennél, ez legyen az!