Shock!

Magam is meglepődtem rajta, hogy már elsőre is tetszett a Kingdom Come új albuma, pedig eléggé megijesztettek Lenny Wolf első nyilatkozatai, amelyekben végtelen audio-kozmoszt és kíméletlenül mechanikus, szívtelen hangkollázsokat emlegetett. Ehhez képest a nyitó God Does Not Sing Our Songban minden idők legnagyobb karriert befutó Robert Plant imitátora azt hozza, amihez a legjobban ért: varázslatosan álomszerű, hipnotikusan repítő dallamokat énekel egy oly módon epikus érzetű számban, ami leginkább a zenekar klasszikus korszakában volt rá jellemző, hangja pedig a lélek legmélyére hatol. A hangszerelés persze teljesen más, mint huszonöt évvel ezelőtt, de Lenny bizony ma is képes olyan melódiákat írni, amiket utána az ember jégcsákánnyal sem bír kiverni a fejéből...

A frontember egyszemélyes játékszereként működő Kingdom Come sajátos állatfajta, így semmin és semminek az ellenkezőjén nem kellene meglepődni velük kapcsolatban. A széles nagyközönség számára a zenekar úgy nagyjából a negyedik lemez, az 1993-as Bad Image után megszűnt: meggyőződésem, hogy sok régi fan a létezésüknek sincs tudatában ma már, pedig ha jól számolom, az Outlier már a tizenkettedik olyan stúdiólemez az elmúlt negyed évszázad során, amelyen új dalokkal rukkol elő Lenny barátunk. Bevallom, olyan hűdenagy intenzitással én sem követtem őket az utóbbi időkben, pedig a hajmetal klasszikusnak számító első két lemez, az 1988-as Kingdom Come és az 1989-es In Your Face, illetve a harmadik, már gyakorlatilag szólóban készített 1991-es Hands Of Time örök kedvenceim, és elég rendszeresen hallgatom is őket a mai napig. Sőt, élőben is nagyon tetszettek, amikor 2007-ben, a Dokken társaságában végre eljutottak Magyarországra. Ennek ellenére valahogy sosem éreztem magamban sok türelmet Lenny újabb keletű, hol ilyen, hol olyan, hol amolyan művészlemezeihez, de ez a tendencia most megtörni látszik – pedig ez az új anyag sem tarthat éppen maradéktalanul számot a régi hívek rajongására...

Tulajdonképpen érdekesen kettős vállalkozásnak lehetünk fültanúi az Outlieren. Egyfelől Lenny szerintem rég írt ennyire fogós, érzelemgazdag és jól megformált dalokat, ám a hangszerelés és a megszólalás miatt biztos vagyok benne, hogy sokan nem fogják észrevenni a fától az erdőt, és köpködve hajítják majd félre az albumot. Sajátosan mechanikus, hideg, koszos és nyers ez a bizonyos hangzáskép, egészen furcsa és sajátos, főleg annak fényében, hogy a nagy melódiagyáros Wolf ezúttal még magához képest is extramód ráfeküdt az énekdallamokra. Így aztán néhol egészen olyan az összhatás, mintha Lenny valami ezredfordulós, enyhén indusztriális beütésű csapat élére állt volna oda, hogy a saját összekeverhetetlen stílusában öntsön lelket a vastagon, rockosan, de ridegen megdörrenő alapokba. Amilyen bizarrul hangzik ez, olyan szokatlanul hat a gyakorlatban is, de mint mondtam, nálam mégis elsőre működött. Teljesen újnak mondjuk nem nevezném a dolgot, megvoltak már az előképei ennek a vonulatnak az előző pár lemezen, ebben a formában azonban mégis valami másról van most szó.

A God Does Not Sing Our Song mellett több olyan szám is rejlik az albumon, ami akár egyből fogósnak bizonyul. Mindenképpen ilyen például a Let The Silence Talk, ahol csak addig keltenek idegen hatást a gépiesen kalapáló ritmusok, amíg be nem úszik az ének, a bontásokkal alázengetett, überfogós refrén pedig akár a korai korszakban is íródhatott volna. A The Trap Is Alive road'n'rollja ennél is hagyományőrzőbb, itt még a szólódíszítések is teljesen a régi Kingdom Come szellemében íródtak, és a Skip The Cover And Feelbe is elsősorban a zajos megszólalás viszi bele a 21. századi ízeket, mert maguk a dallamok totálisan a régi érára ütnek. Nem megyek végig az összes dalon, mert hol a felszínen, hol a mélyben szinte mindenütt visszaköszönnek a korai emlékek, hiába rejtette el ezeket a továbbra is szenzációsan jól éneklő Lenny néha szinte a felismerhetetlenségig. Mint például a Rough Ride Rallye-ben, ahol eurodiszkósan habos megszólalású szintetizátorok és nyersen zúzó gitárok között halljuk vissza azt a bizonyos fátyolos hangot... Egyértelműen ez a darab a legradikálisabb kísérlet a lemezen, mindenképpen szokni kell, de a dallamok itt is ülnek, még ha soha nem lesz a kedvencem nekem sem. A Such A Shame és a záró When Colors Break The Grey szintén nehezebb falatok ebből a szempontból.

Bevallom, kicsit tanácstalan vagyok a pontozással kapcsolatban. Mint mondtam, nekem kifejezetten tetszik ez a lemez, méghozzá jobban, mint gyakorlatilag bármi Lennytől a '90-es évek közepe óta, de ahogy olvasom a neten a kritikákat, távolról sem nyert meg magának mindenkit ennyire az öreg germán harcos. Én sem titulálnám feltétlenül mesterműnek az Outliert, viszont nem tagadom, szívesen hallgatom Lenny új dalait még akkor is, ha emiatt perverznek nevezel, és becsülöm őt azért is, hogy nem a simább utat választja. E szerzemények hallatán biztos vagyok benne, hogy Wolf játszi könnyedséggel tudna megírni egy szemérmetlenül a múltba meredő, 1988-as megszólalású nosztalgialemezt, ami sokkal jobban is sikerülne a hasonszőrű próbálkozások 90 százalékánál. De mégsem teszi, és ez rokonszenves. Talán az a legjobb, ha egy ugyanolyan megfoghatatlan hibriddel jutalmazom a törekvéseit, mint amilyen maga a zene is lett.