Brittany „Kobra″ Paige egy szőke amazon Kanadából, aki 2008 óta egyengeti saját maga által alapított zenekara, a Kobra And The Lotus útját, és ugyan ma még nem az ő nevétől hangos a metal média, fokozatosan építkezve kezd egyre inkább bekerülni a köztudatba. Amellett, hogy Ms. Paige kétévente piacra dob valamiféle új Kobra-cuccot, a Kamelotban is háttérvokálozik olykor, illetve James LaBrie, Zakk Wylde, Udo, Joey Belladonna és Max Cavalera mellett a Metal All Stars névre keresztelt hakniformáció 2014-es turnéján is feltűnt. A brandépítés tehát zajlik, és Kobrára lehet is, hiszen az erős, markáns és különleges (ráadásul nem is szoprán) hang mellett esetében a külcsín is igencsak tetszetős. Aki látta már életben a szőkeséget színpadon, az tuti, hogy hosszú ideig nem is fogja elfelejteni. Szóval Kobra Paige és magját tekintve 2014 óta változatlan felállású kísérőzenekara kitartóan és céltudatosan menetelnek a siker felé, mely úton akár az eredetileg dupla lemeznek indult, végül azonban két részletben megjelenő Prevail lehet az egyik igazán fontos állomás.
A simán csak Prevail I-nek keresztelt első anyag bő négy hónappal ezelőtt jelent meg, recenzió pedig nem azért csak most született róla, mert összetettsége vagy agyassága folytán mostanra sikerült felfognom, hanem egész egyszerűen eddig nem botlottam bele. Ugyan 2016-ban a Wisdom által szervezett minifesztiválon engem is elvarázsoltak, az új cucc valahogy egész mostanáig elkerült, pár hete azonban összeakadtunk, azóta pedig kis túlzással ki se nagyon akaródzik kerülni nálam a rotációból.
És hogy miért gondolom: akár a Prevail lehet az a kiadvány, amely némi szerencsével (meg egy jó adag publicitással) meghozhatja számukra a szintlépést? Egész egyszerűen azért, mert ezzel a lemezzel végre rátaláltak arra az elegyre, ami még a régisulis hardrock-arcoknak is bejöhet, de kellően modern, fogós és egyszerű ahhoz, hogy komoly rádiós potenciállal is bírjon. A Kobra And The Lotus komoly problémája azonban, hogy Észak-Amerika rossz országába születtek, ha ugyanis Kanadától néhány száz kilométerre délre működne a csapat, valószínűleg mostanra már igen komoly játékidő szerepelne nevük mellett az amerikai rádiós statisztikákban. A halál egyszerű, zsizsegős riffelésre meg némi zongora-hangmintára épülő You Don't Know vagy a Manifest Destiny például simán alkalmas arra, hogy az Evanescence vagy a Linkin Park rajongói nagykanállal zabálják, a Gotham pedig már csak témája és a hullámzó színvonalú tévésorozathoz maximálisan passzoló hangulata miatt is simán tarthatna számot komolyabb érdeklődésre, ha máshol nem, a geekek között bizonyosan. Szóval simán benne van a pakliban, hogy egyszer csak felkapja valaki a zenekart, jövőre pedig már ők lesznek a nagy szám.
A slágertémák után a lemez második felét a súlyosabb, power metalosabb dolgok uralják, mint a Specimen X, a tekerős instru Check The Phyrg vagy a Hell On Earth, aminek a magam részéről kifejezetten örülök. Ráadásul ezek a dalok kivétel nélkül erősek is, így pedig összességében sikeresen ellensúlyozzák a lemezen azért sajnos felbukkanó néhány tölteléket is. Az ugyanakkor biztos, hogy a Napalm jól döntött, amikor rábeszélte a csapatot az anyag két részletben történő megjelentetésére, a Prevail I ugyanis nem száz százalékos, dupla hosszúságúra hizlalva pedig tuti, hogy halál unalmas lenne. Így, 45 percben azonban kifejezetten kellemes. A második rész elméletileg még idén megjelenik (gyakorlatilag már nem biztos), én pedig kíváncsian várom a folytatást, ahogy azt is, végül bejön-e nekik ez a kicsit másfajta irányvonal.
