Shock!

A meglehetősen ócska, death metalt sejtető borítóba csomagolt, még tavalyi megjelenésű Kragens lemez az idei év legnagyobb meglepetése, melyet ismeretlen banda okozott számomra. A jobb híján power metalként aposztrofálható muzsika ugyanis egyszerre sötét, agresszív, fifikás ám ugyanakkor kellően változatos, fogós és dallamos is. Egyszóval profi, kiérlelt teljesítmény, ami kábé annyira ütött be nálam, mint tavaly a Biomechanical.

A srácok zenéjében egyszerre található meg a death, a thrash és a prog/power csapatok minden erénye, illetve legjobb vonásai, mindezt összegyúrva jutunk el a Kragens hihetetlenül nyakatekert, fojtogató, letaglózó, ám mégis kiváló zenei masszájához.

Eszméletlenül nehéz és nyomasztó a lemez persze, torkon ragadja az embert, agyonnyomja, kell neki idő jócskán, hogy meg tudd emészteni, de akkor aztán minden szépsége kibontakozik. Ezerszínűek a nóták, remek technikai megoldásokkal, jó riffekkel, király énektémákkal operálnak, így ha az ember veszi a fáradságot, sokszorosan meghálálja a lemez a befektetett energiát.

Nem csak a zene nyakatekertségét nehéz megszokni, hanem Renaud Espeche hangját is, ami első pár hallgatáskor kissé ripacskodónak hat, de utána – én legalábbis – rákaptam. Mondjuk, lesznek szép számmal olyanok is, akik képtelenek lesznek megbarátkozni Renaud ezerszínű témáival, mindenesetre nekik is érdemes pörgetniük a korongot, mert amit riffelésben, szólózásban, muzsikálásban lepakoltak ide a francia arcok, azt vétek lenne veszni hagyni!

A nyitó - és egyben címadó Seeds of Pain: meglehetősen deathes énektémákkal indít, a zene viszont kellemesebb, dallamosabb. A refrén aztán vérbeli power, az ének viszont ebben a nótában a leginkább ripacskodó, de mint mondottam volt, néhány hallgatás után rááll az ember füle. A kettes The Last jó kis thrash riffel indul, Renaud meg jó poweresen, reszelősen hozza magát. Később aztán akad még szintis black is benne, de a vezérmotívum mindenképpen a mesügésen zaklatott riff. Mellesleg a szóló is nagyon zsír.

A Danger of Death aztán vegytiszta, keménykötésű, szaggatott US power zúzda, jó kis leállós résszel, egyedül a végén lévő sikítozás nem jön be annyira. A Darkness-ben a középtempó dominál, eltekintve a középrész black metal témájától, ami – valljuk be – elég bizarrá teszi a nótát. Az I Choose to Die alapvetően heavy metal karakterű dal, de ebben is van mindenféle. Balladaként indul, később felpörög, a végére meg ez is Meshuggah szinten szaggatott lesz. A Reconquista elsősorban nagyon fasza kis dallamos gitárszólójával tűnik ki, de a refrének közül is ez a kedvencem. Mellesleg ebben is van death metaltól kezdve az ég adta egy világon minden. A Dream in Black elejétől a végéig hullámzik, aminek oka a dallamos, terjengős részek, és a gyors, károgós zúzdák szűnni nem akaró váltakozása. Az Over the Deadline-ban aztán olyan csavarintás és tempóváltás van, hogy ihaj, a záró Sonderkommandos Defy meg totál Nevermore, a death metalos zakatolásával, meg az arra érkező beteg énektémával.

A Kragens tagjai szemérmetlenül összemosnak mindenféle műfaji sajátosságot, elemet és végképp kategorizálhatatlanná teszik ezáltal muzsikájukat. Mindezt úgy, hogy a borzalmasan sok zenei réteg, az emészthetetlenség és a végtelen komplexitás dacára mégis hihetetlen nagy élmény hallgatni a lemezt. Részemről lehidaltam, akkora tízes, mint a ház!