Shock!

Mit lehet mondani a tényre, hogy immáron másodszorra kettőződött meg az L.A. Guns? Sokat biztosan nem. Főleg annak fényében nem, hogy az első alkalommal a banda két főarca ment kétfelé, most azonban ők ketten vállvetve nyomják, itt meg a klasszikus felállás két, messze nem annyira kirakatban lévő figurája, Steve Riley dobos és Kelly Nickels basszer jelentené a fő vonzerőt, legalábbis elvileg. Bár amúgy Scotty Griffin gitáros sem tekinthető éppen nyeretlen kétévesnek, hiszen korábban többször is megfordult a bandában már a tumultuózus, követhetetlen személyi és egyéb változásokkal tarkított 21. században, igaz, akkor basszerként. A mikrofont pedig egy névtelen kaliforniai csóka, bizonyos Kurt Frohlich ragadta magához.

Kárhoztathatja bárki Riley-t, amiért kijátssza a kezében lévő aduászt, és ha már megilleti a névhasználati jog, természetesen L.A. Gunsként üzemelteti ezt a formációt, és nem mondjuk Cocked & Loadedként vagy 17 Crashként? Aligha, de ettől még az efféle helyzetek súlyosan amortizálják az érintett bandák reputációját. Ráadásul ez itt tényleg az az eset, amikor úgyis mindenki a Phil Lewis és Tracii Guns által vitt bandát tekinti majd autentikusnak, még akkor is, ha Riley, illetve Nickels amúgy valóban fontos összetevőnek számított a dicső fénykorban. Vagyis a magam részéről nem jósolok különösebben napsugaras jövőt ennek a formációnak, kívülről nézve tényleg több értelme lett volna akkor már, ha inkább mind a négy régi arc összeáll, és elővakarják valahonnan Mick Crippset is... De hát tudom, nagyok azok az egók, még tetszőleges kettő is nehezen fér el belőlük egy légtérben, nemhogy négy vagy öt.

Simán felül tudnék emelkedni egyébként ezen a helyzeten, ha a Renegades lemez kiemelkedő lenne, de hát nem az. Készültek kimondottan jó L.A. Guns-albumok Tracii nélkül, és láttam kimondottan jó L.A. Guns-bulit Phil nélkül – olyasmi viszont még nem fordult elő korábban, hogy egyikük sem vett részt valaminek az elkészítésében, amit L.A. Gunsnak hívtak. És a mellékelt ábra most is azt mutatja: a névhez, ha úgy tetszik, a brandhez társított jellegzetes soundhoz bizony legalább egyikükre szükség van. Ezért aztán hiába nem sikerült különösebben acélosra a tavalyi The Devil You Know lemez, még így sem kérdés, hogy az ott egy L.A. Guns-album volt. Ezt szintén úgy hívják, de ezt leszámítva kábé akármi más is lehetne. Akadnak rajta korrekt nóták, és amikor igazán összeáll a kép – mint például a szerintem legpofásabb Lost Boysban, a csikorgó riffelésű Witchcraftben vagy a fogós All That You Are-ban –, még az is benned van: igen, Phillel és/vagy Traciivel tényleg elmenne a végeredmény L.A. Gunsnak. Ám ez a ritkább.

Zeneileg amúgy oké a dolog, és nem csak a ritmusszekció szintjén: Griffin korrektül gitározik, Frohlich-nek pedig van hangja, még ha elég jellegtelen is. Sőt, egyetlen tekintetben azért ráver egy kört a tavalyi Phil & Tracii-féle alakulat legutóbbi albumára a Renegades, ez pedig a hangzás, ami körvonalazottabb, tisztább és erőteljesebb lett a The Devil You Know-énál. Az említett dalok tetszenek is, de összességében inkább amolyan „futottak még..."-kategóriás hollywoodi klubrock ez az anyag. Ráadásul nem az 1989-es színvonalhoz képest többedvonalas, hanem mai mércével, ami azért, valljuk be, eléggé mást jelent... Nyilván meg lehet hallgatni, de komolyan, annyi hasonló muzsika született az elmúlt harmincöt évben, ami jobb ennél, hogy nehezen tudná bárki megindokolni, miért hallgassam meg valaha is még egyszer, miután megírtam róla ezt a recenziót. És ezen egyébként az sem változtatna, ha Steve és Kelly mondjuk másképp hívná a zenekart. Csak úgy kevésbé lógna ki a lóláb.