Két éve én magam is lelkendeztem egy nagyot, hogy ismét együtt alkot az L.A. Gunsban a Sunset Strip egyik legendás párosa, Phil Lewis énekes és Tracii Guns gitáros, akik Tatabányán is adtak egy kiváló koncertet a The Missing Peace lemez kapcsán. Maga az album nem volt különösebben kiugró, inkább csak a kötelező köröket futotta be, de a csapat klasszikus korszakának nagy híveként már annak is örültem, hogy egyáltalán megjelent. A folytatást még viszi a lendület, de a szememet már kevésbé homályosítja el az összeborulás feletti lelkesedés.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a The Devil You Know hallgathatatlan, vagy valami fene nagy csalódás, de egy fontos fronton egyértelmű visszalépésről beszélünk a legutóbbi anyaghoz képest: ezt a borzalmasan összekompresszált, dobozszerű, mindenféle dinamikát vagy finomságot nélkülöző hangzást egyszerűen nem tudom mire vélni. Már az előző anyag sem szólt úgy, mint az e szempontból (is) etalon Hollywood Vampires, nem is várok ilyesmit, de nem találtam zavarónak a dolgot. Most viszont már elsőre is feltűnő, mennyire nem klappol a sound, és később sem áll rá a fül. Ami már csak azért is problémás, mert a zenei anyag – az előzetes ígéreteknek megfelelően – valóban keményebb, durvább a múltkorinál, és ezzel a tufa, bárdolatlan megszólalással sajnos pont a méregfogakat távolították el az egyenletből. Elképzelhető, hogy koncepcióról beszélünk, de ha így van, sajnos rosszul sült el a dolog.
Azért is sajnálom ezt az egészet, mert a zene most sem nélkülözi azokat a stílusjegyeket, amelyek szívmelengető érzéssel töltik el az embert, amennyiben szereti az L.A. Gunst. A zenekarnak korábban is jól álltak ezek a riffcentrikusabbra, karcosabbra vett témák, és most is tök jól működnek az olyan dalok, mint a pörgős Road indítás, a szikár gitárokkal operáló Stay Away, netán a Sabbath-áthallásokat (!) mutató, metalos címadó és Going High kettőse. Aztán persze akadnak hagyományosabb rock'n'rollok is a lemezen, így a funkos elemekkel is operáló Loaded Bomb, a szokásosan izgága Needle To The Bone és Don't Need To Win, meg a melodikusabb, kimértebb Gone Honey és Down That Hole. A záró Another Season In Hell intrójának gitárfutamai, a verze Lewis-dallamai és Tracii kifejtős szólója pedig garantáltan minden L.A. Guns-hívőnek bejönnek majd. Utóbbi szerzemény a Gone Honey mellett számomra egyértelműen a lemez csúcspontja, bármikor szívesen hallgatom őket, de a felsoroltak között azért szép számmal akadnak alapjáratos cuccok is, ezt nem szeretném elhallgatni.
Rajongó-etető lemez a The Devil You Know, fanoknak készült, és mások meggyőzésére nem is különösebben alkalmas. Én rajongó vagyok, így elhallgatom, mert a dalokkal nincs bajom, de ha pár év múlva nem fog már eszembe jutni leporolni az anyagot, abban a formátlan hangzás is közrejátszik majd.
Hozzászólások
Szerintem Johnny Martin jól illik a bandába, másrészt valószínűleg Kelly Nickels döntése volt, hogy a másik zenekarral bohóckodjon, bár nem tudom, Tracii-ék megkeresték-e. A két gitáros szerintem elfér, sokat úgy sem tesz hozzá, de legalább egy kicsit jobban dörrennek a dalok.
Gitárosnak elég lenne Tracii basszernek meg igazolják vissza/át Kelly Nickelst mert nélküle nagyon nem az igazi és kár hogy ahelyett hogy itt muzsikálni inkább Steve-vel haknizik a másik LA Guns-ban.
(Mindig ezek az osztódások...)
Nekem kb. ennyi észrevételem van az albumról egyenlőre. :D
A hangzás szerintem a legkisebb gond...a nagyobb a szürke pozőr tagok (leszámítva a két főhőst) és a tök semmilyen dalok.
Ezért kár volt ujjáalakulni pedig én is örültem neki hogy újratermékeny az LA Guns. De így inkább ne legyen mert ez a produkció semmivel sem jobb mint akármelyik huszadrangú glam kópia zenekar.