Bár a svéd Lipz 2018-ban már bemutatkozott egy lemezzel, az igazi reflektorfénybe csak most, a Frontiersnél kiadott Changing The Melodyval lépnek ki. Bár ez persze relatív, hiszen a négyesfogat klasszikus sleaze/glam/rock'n'roll muzsikában utazik, az ilyesmi pedig egy meglehetősen szűk beavatott réteget leszámítva a lőtéri kutyát sem érdekli manapság a hasonszőrű, relatíve új előadóktól. Kár, mert a Changing The Melody kimondottan jó album – igazság szerint jobb, mint a stílus számos régi veteránjának mostani erőlködései.
Alex K Klintberg énekes/gitáros, Koffe K Klintberg dobos, Conny Svärd gitáros és Chris Young basszer klasszikus svéd fogásokkal játssza a stílust. Aki hozzám hasonlóan kedveli az ilyesmit, máris nagy biztonsággal valószínűsítheti, hogy a Shotgun Messiah ebben az esetben alighanem elég komolyan visszaköszön a Changing The Melody dalaiban – én pedig csakis helyeselni tudok. És természetesen nem a szigorúbb, Second Coming- vagy főleg nem a már beindusztrializálódott, Violent New Breed-érás Shotgunról beszélek, hanem a debüt nyafkább, könnyedebb, de azért hi-tech gitárjátékkal elővezetett irányáról. Kicsit még a szúrós, nyers, száraz gitársound is őket idézi. Meg persze ugyanígy bőven akad a muzsikában tengerentúli érzés, sőt, itt-ott némi AOR-osan finom dallamkovácsolás is.
Mint ebből is sejtheted, nem a Lipz a világ legeredetibb zenekara, viszont a tízdalos, mindössze 35 perces lemez végig ébren tudja tartani a figyelmet, és nem kell hozzá több két-három hallgatásnál, hogy gyakorlatilag az összes dal beüljön róla a fülbe. A nyitó I'm Going Underben mindjárt mintha Harry K. Cody veselkedett volna neki kicsit más tempóban a Looks That Kill riffjének, ennél jobban pedig aligha adhatnák meg az alaphangulatot. De hasonló csúcspont később az óriási refrénű címadó, a pattogós Stop Talk About Nothing meg a dögös Bye Bye Beautiful, nem is beszélve személyes favoritomról, a záró Monsterz perfekt kórusú partiindulójáról, ami után egyből szívesen újra is indítja az ember az anyagot. Ha pedig már Svédország, a Secret Lover nananázását akár Per Gessle is írhatta volna valamikor a '80-as és '90-es évek fordulója környékén.
A két ballada mondjuk elég mucingazdag, különösen az I Would Die For You a maga modernebb, határozottan fiúbandás kikacsintásaival, de Alex kissé feminin hangja ezekben is remekül passzol a muzsikához. Bár néhol túl nyilvánvalóan buheráltak bele mindenféle stúdiós varázslással az énekbe, összességében még ez sem zavar. Svärd gitározása tökéletesen illeszkedik a svéd dallamrock-hagyományokhoz, technikásan és egyszerre megamelodikusan nyomja a szólókat, ugyanakkor mindvégig erőteljesek, karakteresek a riffek is. A hangzás természetesen nem '87-es Ron Nevison vagy '89-es Bob Rock, de ez már csak így megy manapság ebben az undergroundba szorult műfajban. Összességében azért vastagon élvezhető a végeredmény, bár a dobsound ezzel együtt is lehetne erőteljesebb, természetesebb. A logó, a borító meg az imázs viszont maximálisan bejön.
Aki kedveli az ilyesmit, és nem bírja kivárni az új Nestor meg Crazy Lixx megjelenését, annak abszolút ajánlott a Lipz.
Hozzászólások