Nem tudom, mitől olyan erős és életrevaló a hazai doom/sludge/stoner/satöbbi színtér, bizonyára nagy szerepe van ebben a megboldogult Mood tevékenységének, de az egészen biztos, hogy a Locust On The Saddle debütálásával egy újabb igen jó kondiban lévő versenyző állt a rajtvonalhoz. A csapattal a tavalyi hajós Trouble minifeszten találkoztam először, és baromira impozáns volt az a lendület, amivel nyomultak a deszkákon, de arra azért kíváncsi voltam, sikerül-e majd lemezre is préselni azt az energiát, ami élőben áradt belőlük.
Nos, a válasz szerencsére egyértelmű igen, ráadásul a három Szabó (Tamás és László gitárosok, illetve Péter basszusgitáros), Vass Imre énekes és Szipszer Szabolcs dobos nem sétáltak bele abba a csapdába, amibe oly sokan hajlamosak: a súlyos riffelés és a koszosan búgó témák közepette nem feledkeztek meg a dalokról sem. Az arról való fejtegetést, hogy a Black Sabbath-gyökerű zenék közül pontosan melyik skatulyába is illeszthető be az ötös a sok közül, inkább meghagynám azoknak, akiket érdekel az ilyesmi. A kedvencek hatása nyilván egyértelmű, legyen szó a Downról, a Sabbathról, a Kyussról vagy a Corrosion Of Conformityről, de ha már mindenáron kategorizálni akarunk, annyi bizonyos, hogy a Locust On The Saddle a metalosabbik oldalukról fogja meg a dolgokat. Nálam ez egyértelműen előnyt jelent, más meg majd felrója nekik, az viszont egészen biztos, hogy egy csomó egészen másféle irányból érkezett ember fejét kaphatják el akár élőben, akár lemezen.
Az egészséges hosszúságú, 39 perces lemez kezdése kifejezetten elsöprő, a Tiro Incognito intró után berobbanó Field Of Ratio, a gyilkos gitártémával felvértezett, a lemez legjobb refrénjét felvillantó Burnout és a húzós Get Back akármilyen albumon feltűnőek lennének. Direkt, közérthető metal ez világos tempókkal, könnyen fogható riffekkel, könnyűszerrel a csapattal lehet üvölteni a sorokat, a mívesen kidolgozott, feelinges gitárszólókért pedig külön plusz pont jár, mert nagyon ott vannak a szeren. A folytatás is abszolút meggyőző, bár kétségtelen, hogy az album közepétől kezdve már akadnak kevésbé karakteres, nehezebben fogható részek is. Ezekkel sincs semmi gond, de az első három dallal azért nem versenyezhetnek. Komoly erény viszont, hogy még így sem folyik egybe a lemez.
Ami a magyar csapatoknál rendszerint legkényesebbnek számító pontokat, az énekfrontot és a hangzást illeti, szerencsére itt is minden oké. Vass Imre nyilván nem a világ legnagyobb torka, de ide nincs is szükség öt oktávra. Az acsargósabb, durvább témákat ugyanúgy ösztönösen, rockosan hozza, mint a finomabb, néhol kissé grunge-os hatású dallamokat. Utóbbi vonal egyébként aligha idegen a csapattól, hallgasd csak meg például a borult Casual Tease-t vagy az egyébként nagyon lendületes, pörgős Breaking The Unwritten Alice In Chains-hatású refrénjét. A megszólalás is természetes, amolyan barátságos, otthonos érzést keltően koszos és hagyományőrző, ám erőteljes és arányos is egyben.
Feleslegesen nem akarom szaporítani a szót, mert a lényeg annyi, hogy a The AlphaMantist bátran merem ajánlani tényleg bárkinek, aki szereti a húzós, erőteljes riffekre épülő, őserejű metal zenét, méghozzá címkéktől függetlenül. Ugyanúgy megtalálhatod benne a magad számítását, ha a Downért, a Queens Of The Stone Age-ért vagy történetesen mondjuk a Metallicáért rajongsz. Emellett pedig igyekezz minél előbb élőben is elkapni a Locust On The Saddle-t, mert garantáltan nem fogod megbánni!
