A Lostprophets volt az a zenekar, amelyik valamelyest visszaadta a brit rockbandákba vetett hitemet. A walesi brigád a nu metal-őrület kellős közepén bukkant fel a 2001-es thefakesoundofprogress albummal, és habár az album teljesen természetesen illeszkedett az akkori trendek vonalába, egyszerre képviselt valami olyan pluszt, amiről a fél évtizede menő modern rockcsapatok legfeljebb csak álmodhattak.
A 2004-es Start Something nyílegyenesen haladt tovább a tökéletesen bevált recept szerint: fogós dallamok, jó értelemben véve slágeres refrének, fiatalos tűz és vérprofi módon csak a háttérben megvillantott boszorkányos képzettség, mindez szolid Faith No More- és Incubus-ízekkel elővezetve. Féltem is, hogy túl nagy sztárok lesznek vele, ami aztán könnyen elvehette volna az eszüket - a Last Train Home nótával szerintem simán benne volt a pakliban ez az eshetőség is - , de szerencsére nem így történt: a lemezből elment vagy egymillió példány, vagyis nagy sikert hozott, de nem akkorát, hogy még a vízcsapból is ők folyjanak.
A harmadik album minden zenekar életében vízválasztónak számít, ekkorra dől el, hogy csupán időleges fellángolásról volt-e szó vagy tényleg komoly, hosszú távra helyet bérlő előadóval állunk szemben. A Liberation Transmission egyértelmű választ ad a kérdésre, a Lostprophetsnek ugyanis most sem okozott gondot egy teljes lemezt megtölteni jó dalokkal, érezhető előrelépésről viszont legfeljebb a hangzás terén számolhatok be. A stúdióban Bob Rock felügyelte a munkát, aki ezúttal szerencsére nem a St. Anger megoldásait erőltette, hanem nevéhez méltó munkát végzett, így a sound egészen fantasztikus lett. Néhol kicsit koszosabban szól ez az anyag, mint az előző kettő, de ez egy cseppet sem áll nekik rosszul. Ugyanígy nem okozott fennakadást Mike Chiplin dobos távozása sem, hiszen nem más segítette ki őket a felvételek során, mint Josh Freese (Vandals, Suicidal Tendencies, Guns N' Roses, A Perfect Circle, Offspring satöbbi).
Ami a dalokat illeti, nincs igazi meglepetés, csak 12 friss Lostprophets szám a megszokott stílusban. Változatos, jól hallgatható albumot csináltak, ami simán megtartja majd a régi híveket, de hogy újak milyen számban érkeznek majd ezek mellé és főleg honnan, az kérdéses. A még nagyobb mainstream áttöréshez szükséges mindent elsöprő slágert nem vélem felfedezni itt: még a brit listákon az elmúlt hetekben szép karriert befutott Rooftops áll a legközelebb ehhez a kategóriához, de ez sem egy olyan dal, ami alkalmas lenne egy világméretű őrület kirobbantására. Egységesen magas színvonala miatt viszont a Liberation Transmission simán elfogadtathatja a csapatot egy csomó olyan zenehallgatóval, akik nem a tinilapokban és a listákon keresik az új kedvenceiket, ellenben eddig valami miatt elszaladtak a próféták mellett.
Aki még nem hallotta a Lostprophetset, az egy modern, tényleg nagyon frissen megdörrenő rockbandát képzeljen el baromi húzós ritmusokkal, ha arra van szükség, vérbő gitárokkal, szolid elektronikus behatásokkal - ez a vonal mintha egy kicsit háttérbe szorult volna a korábbi lemezekhez képest - , finom díszítésekkel és egy óriási dallamérzékkel megáldott énekessel. Ian Watkinst most sem tudom eleget dicsérni: le sem tudná tagadni, hogy Mike Patton volt számára az isten, kissé kesernyés, szenvedélyes előadásmódja azonban feledteti ezeket a párhuzamokat, finoman megírt, érzelemgazdag dallamai magukkal ragadnak. Összességében a - tőlünk nyugatra legalábbis - ismertebb zenekarok közül továbbra is a régebbi Incubus lehetne még a legközelebbi párhuzam. Érdemes odafigyelni a szövegekre is, ezek ugyanis szintén messze magasan kiemelik őket az átlagból. Az új dalok között számos nagy favorit akad, a pörgős Everyday Combat nyitás, az A Town Called Hypocrisy, a már említett Rooftops, a keserű 4:AM Forever, a hatalmas refrénű For All These Times Son, For All These Times óriási telitalálatok, de tényleg végig erős a lemez.
Hogy akkor miért csak nyolcas? Mert azt vártam ettől a harmadik nekifutástól, hogy kíméletet nem ismerve öklelnek majd fel vele, és hetekig nem tudom majd kiszedni a lejátszóból. Ehelyett kaptam egy bármikor jól végigpörgethető, a szó minden értelmében szórakoztató 2006-os rocklemezt, amire viszont nem tudnám azt mondani, hogy állva hagyná az előző kettőt vagy akár jelentős fejlődést jelentene azokhoz képest - igaz, simán oda is helyezhető melléjük. Erősen ajánlott album tehát a Liberation Transmission, de aligha tölt majd be olyan kiemelt szerepet a Lostprophets életművében, mint karrierje hasonló pontján a Faith No More-nak a The Real Thing.
