Shock!

Valamikor a '90-es évek közepén létezett egy színtér, amelynek képviselői közül a Helmet egész szép sikereket ért el, olyan bandái viszont, mint a Quicksand vagy a Handsome, megragadtak a kultikus státuszban. A szaggatott riffeket agyas dallamokkal keverő stílus akkori reprezentánsai közé tartozott még a kései Helmetben is pengető Chris Traynor Orange 9mm nevű bandája, vagy a későbbiekben teljesen más irányba forduló Clutch is. Ezek a zenekarok érdekes módon nem is annyira a 2000 körül felbukkanó következő poszt-hardcore hullám csapataira (At The Drive-In, Blood Brothers, Glassjaw) hatottak, hanem inkább a nu metal agyasabb, pszichedelikusabb ágát képviselő Deftonesra, illetve csatolt körére (például Far). Nem véletlen, hogy a Glassjawt később turnéra is vitték Chinóék, sőt, basszert is onnan szereztek, miután Chi balesete miatt rászorultak.

A Lower Than Atlantis tagjai brit létükre valószínűleg kívülről-belülről ismerik ezt a világot – legalábbis mostani lemezük páratlan hitelességgel idézi fel azt, némi emós ízzel megspékelve. Érdekes módon az előző, 2010-es Far Q című anyagukon még sokkal nyersebb, arcbamászóbb hardcore-t nyomtak, most viszont már az első pillanatoktól kezdve világos, miben utaznak: érkeznek a jellegzetes, picit szögletes riffek, és az a fajta szellős, fifikás dobolás, aminek – Abe Cunningham bevallása szerint is – a Police ütős Stewart Copeland fektette le az alapjait. Mindezt megfejelik Adam Duce énekes dallamai, amik annyira fogósak, hogy már első hallgatásnál megragadják az embert. Végigvehetném az összes számot, szinte mindben kikacsintanak a fenti hatások, a leginkább Page Hamilton által ismertté tett riffek. A Beech Like The Tree előbb egy dallamosabb, majd egy szigorúbb riffel operál, mégis régi ismerősként köszönt rám mindkettő. A Marilyn's Manson picit olyan, mintha a Rival Schools játszana egy Helmet számot, a lírai Another Sad Story pedig konkrétan elég emós lett, de ezzel együtt nagyon eltalálták. A Could You, Would You megint picit megtévesztően – szikár Hamilton-riffel és üvöltéssel – indul, aztán hatalmas slágertémává fejlődik. Ahogy Adam azzal az ordenáré akcentusával előadja a kitörölhetetlen „Would you tell her there's no other..." refrént, az szenzációs: mindenkinek hallania kell, akár angoltanár, akár poszt-hardcore-rajongó, akár csak egyszerűen szeretné egy későnyári slágerrel feldobni a napját.

Ezzel együtt nincs sok értelme dalokat kiemelni erről a lemezről, ugyanis mind a tizenkettő jó. A World Record lehetett volna pusztán egy nosztalgikus visszatekintés a '90-es évek New Yorkjába, de a poszt-hardcore elemekre építkező emo-témák mesteri dalokká formálása nemcsak ez év egyik legerősebb lemezét eredményezi ebben a műfajban, de egyúttal azt is valószínűsíti, hogy a Lower Than Atlantist egy év múlva már sokkal többen fogják kedvencükként emlegetni.