Shock!

Ősidők óta ismeretes tény, hogy amikor az ember fel akar töltődni pozitív energiákkal, csak ki kell mennie az erdőbe és a természetbe, függetlenül attól, hogy az időjárási tényezők éppen milyen hangulatot teremtenek. Ha csak a fák lombkoronája mögül kacsingat be a napfény, netán a felerősödő szél zörgeti meg a lehullani készülő leveleket, vagy amikor a madarak énekével keveredő titokzatos zörejek szabályosan megsemmisítik az otthonunkban megszokott, mesterségesen előállított dolby surround hangzásokat, mindig felbukkan az ellenállhatatlan érzés: legszívesebben örökre itt bolyonganánk a vonzó, varázslatos fák között.

Mariusz Duda, a Riverside frontembere a fentiekhez hasonló koncepcióra építhette fel legfrissebb dalainak gyűjteményét, ami immár Lunatic Soulra keresztelt mellékprojektjének hetedik (!) nagylemeze. A Shock!-on eddig csúnyán elhanyagoltuk e sokkal nagyobb figyelemre méltó vállalkozást, amiről azért erős túlzás lenne azt kijelenteni, hogy csupán az anyabanda árnyékában totyorászik. A Riverside fő dalszerzője és énekese eleve nem is tudná megtagadni önmagát, így nagyon sok tekintetben lehetséges párhuzamokat is vonni a projekt és a lengyelek legüdvösebb progresszív rock alakulata között. Már csak azért is, mert a korábbi, jóval sötétebb hangulatú Lunatic Soul-anyagokon hallható elektronikát ezúttal szinte teljes mértékben száműzte, ennek helyét átvették az organikus, akusztikus hangszerek és az északi folk, ködös, sejtelmes hangulata.

Jómagam már az előzetesen bemutatott single-re is a vadászó sólyom eleganciával párosuló gyorsaságával csaptam le, ugyanis ezzel a fajta, rögtönzésből és ösztönösségből született muzsikával mindig is meg lehetett venni kilóra, pláne azzal a különleges kettősséggel, amikor az ilyen típusú zenékben hallható melankólia, felperzselő energiával is párosul. A Through Shaded Woodson hallható, gyönyörű hangszerelésben megszólaló muzsika pedig pontosan ilyen: egyszerre légies és súlyos, adrenalin-termelő és lenyugtató, zsigerekig ható és transzba ejtő. S közben minden agressziótól mentesen válik eggyé az elemekkel, utaztat a fák közötti ismeretlen ösvényeken, repít az erdők és a folyók felett, s beszél a természet nyelvén. A szerzőnek saját bevallása szerint a skandináv és a szláv folk adta a legnagyobb inspirációt e dalohoz, valamint gyerekkori élményei is nagyjából mostanra tisztultak le úgy, hogy ilyen jellegű személyes nótákat faragjon belőlük.

Pillanatok alatt elbűvöl, ahogy a tábortűz melletti hangulatot árasztó, misztikus kórusokkal alátámasztott Navvie megszólal, egymondatos refrénjének csodás dallama pedig már az első körben is olyan biztosan rögzül, hogy nem fogsz egykönnyen szabadulni tőle. De vannak itt nagyon tipikus Riverside-ízű melankóliával nyakon öntött tételek is, pontosan olyanok, amelyeket az anyabandánál olyan nagyon megszerettünk. Ilyen a zongorás, bontogatós The Fountain, valamint a szintén kitörölhetetlen és fennkölt melódiákkal rendelkező Oblivion. De akár a csúcspontok között említendő Summoning Dance is nyugodtan elfért volna mondjuk a legutóbbi Wasteland szerzeményei között is, csak valószínűleg a zenekar másfajta hangszereléssel rögzítette volna. Viszont talán jobb is, hogy nem így történt, ugyanis címét nem meghazudtolva, a dal a második felvonásban egy finom ritmikára épülő rituáléba csap át, melyet még megfejelnek egy végtelenül pazar és jól időzített basszuskiállással is, ami végül úgy helyezi fel a koronát erre a műre, ahogy kell. És akkor még nem is említettem azt, ahogyan Duda az „Oooh you want it..." sort énekli a szokásos lebegős-folyós-álomszerű, emocionális töltettel, ahogyan csak ő tudja.

A legnagyobb meglepetés azonban egyértelműen a The Passage, ami rögtön el is nyerte nálam az Év Dala címet ebben az esztendőben: ahogyan átfordul valamiféle törzsi rituáléba, majd ahogyan ebből még tovább fokozódik egyfajta önkívületi extázisba, az valami csoda. Ezekkel együtt a hangulati tényezői is abszolút premier ligásak. Totálisan úgy érzed, mintha egy nyomasztó rémálomban rohannál a sűrű erdőben, valami ismeretlen entitás elől. Egyszerűen óriási: „must hear" kategória!!! A deluxe verzión további három szerzemény is ott figyel, melyek leginkább a Dead Can Dance egyedi ritmikára alapozott, éteri muzsikájára emlékeztetnek, s amelyek közül kiemelkedik a majd fél órás (!) Transition II, ami sokkal inkább egy révedezős zenei utazás, mint dal, de annak viszont nagyon jó. Főleg a mostani ködös, felhős, fátyolos időkben.

Ha elmélyülős, melankolikus, de ugyanakkor nagyon ragadós, magával rántó és rituálé-jellegű zenére vágysz, ne is keress tovább. Riverside-rajongóknak és erdő imádóknak pedig kötelező és kihagyhatatlan hallgatnivaló a Through Shaded Woods!