Shock!

„Death is nothing at all. / I have only slipped away to the next room. / I am I, and you are you. / Whatever we were to each other, that, we are still." Henry Scott Holland kanonok magyarul A szomszéd szoba címen elérhető versének kezdő soraival indít a magyar doom metal veteránjainak harmadik nagylemeze, és ha mindehhez hozzávesszük, hogy a vigasztaló sorokat nem más dörmögte fel bölcsességtől búgó hangján, mint a stílus egyik kikezdhetetlen ikonja, Eric Wagner (ex-Trouble, The Skull, Blackfinger), akkor azt hiszem, ennél szebb, felemelőbb, pláne stílszerűbb nyitányt senki nem várhatott – még, ha Wagner énekelni sajnos nem is fog. Rög a röghöz, hamu a hamuhoz, por a porhoz...

A hét perc fölé nyúló címadó tétel egyébként kapásból felvillantja, hogy mitől lesz ez az anyag elődjeinél is kerekebb egész: soha ennyi és ilyen harmóniákat hozó, ikergitáros megoldás nem szerepelt még Magma Rise-korongon, Hegyi Kolos és Herczeg László ezúttal igazán kitettek magukért, ezt nyilván gitárszólók tekintetében is értve. Bánfalvi Sanyit nem véletlenül tartják/tartjuk az egyik legjobb magyar dobosnak, fifikás, érzéssel teli játéka ismét tanítani való, Holdampf Gabi pedig... tudom, hogy igazi szeresd vagy gyűlöld hang tulajdonosa, de én bizony mással nem igazán tudnám elképzelni a csapatot. Ráadásul, ezúttal annyira személyes is lett a végeredmény, amennyire csak lehet, lévén maga a kifejezetten szép borító (a korábbiakhoz képest e tekintetben is hatalmasat léptek előre) is hozzá kapcsolható: annak a Süttő településnek a büszkeségét ábrázolja, ahonnan Gábor családja származik, és amely ősöreg hársfának a tövében elvileg gyermekként hősünk is gyakorta játszadozott.

A tökéletes nyitány után szerencsére nem roggyanunk össze, a hangulat és hála égnek vele a színvonal is mindvégig egységes marad, oké, nyilván volt idejük megírni a dalukat, hiszen a The Man In The Maze idén már nyolcéves lesz (még ha azóta ki is hoztak két EP-t). Különbséget leginkább csak az jelent a tételek között, hogy olyan szikárabban riffelős darabról beszélünk-e, mint az Into My Aeon, vagy inkább egy fokkal dallamosabb, doom-himnusznak valóról, mint a Cloudcatcher (amiben Gáborunk tényleg túlnő saját árnyékán). Az eddigi menet sem volt gyenge, de csak most érkezik a klipesített From The Heights From The Ground, ami egészen egyszerűen a csapat valaha írt legjobb és legfogósabb dala, a világ súlyát cipeli a vállán, mégis könnyedén szökell előre. Akinek pedig a felvezető riff(ek) hallatán nem szökik könny a szemébe, az sosem szerette ezt a stílust.

Ezt később nyilván már nem is tudják megfejelni, pedig önmagában mind a Beyond Recall, azokkal a szinte síró gitárokkal és Gábor panaszos énekével, mind pedig a tempósabb és energikusabb Man Shaped Void nagyon is jól sikerült. (Hallga csak utóbbi záróriffjét!) Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a Moby Dick-es Smici olyan hangzást kreált a lemeznek, amitől az szinte lélegzik és él, illetve, hogy megsüvegelendő önmérséklettel olyannyira nem húzzák túl a dolgot, hogy valami harminchét perc körül le is fut a móka, nem félek kijelenteni: Holdampf és Hegyi Művész Urak már évtizedek óta emelik magasra együtt a doom zászlaját, de a To Earth...-nek ott a helye az életmű csúcsa közelében.

Aztán persze a minden korábbinál lassabb és melankolikusabb Et Filii zárásában még visszatér Wagner bácsi, hogy ezekben a rohadt időkben, amikor a halál-statisztikák a mindennapjaink részévé váltak, Holland kanonok szavaival biztosítson bennünket, hogy nincsen semmi baj: „I am just waiting for you. / For an interval. / Somewhere very near. / Just around the corner. / ... / ALL IS WELL."