Shock!

Nem hittem volna, hogy az utóbbi időszak albumtermése – és különösen a 2015-ös The Pale Emperor után – valaha még azt mondom Marilyn Mansonra, hogy nahát, de nahát. Az előző anyaga kapcsán írt soraimat visszaolvasva pedig dupla nahát. Az öreguras polgárpukkasztó valahogy vissza tudott tekeregni az időben, s bár soha nem fog már Antichrist Superstart készíteni, legalább felvillantott egy csokornyit abbóól, miért volt ő valaha a világ egyik legjobban felépített blöffbrandje. (Igaz, szerethető blöff, hiszen kevés olyan vicces dolgot lehet látni a színtéren, mint amikor valaki véresen komolyan veszi a körítést, és hevesen tiltakozni kezd például egy magyarországi koncert ellen.) Maga a kontaktlencsék fejedelme is a múlt bugyraira utalt a Heaven Upside Down kapcsán, és nem járt messze az igazságtól. Nem minőségben, inkább érzésfoszlányokban, egy-egy érdekes ötletben nyilvánul ez meg, de ismétlem: az elmúlt albumok sápadt fénye mellett ez is valóságos atomvillanásnak tűnik.

Nem biztos, hogy indokolt volt a Revelation #12 agyontorzítottságával nyitni az albumot, semmi olyat nem kapunk, ami alapján kizökkennénk a délutáni szundiból. Klisés ötletek és unalomig ismert kirakós darabkák egymáshoz illesztése, Manson és brigádja ezeket álmából felébresztve, becsukott füllel, bármikor összedobja tíz perc alatt. Szerencsére nincs időnk visszaaludni, mert az ezt követő Tattooed In Reverse a lüktető, középtempós ipariságával már elég tisztán elénk idézi a fiatalember régi dicsőségének alapjait. És nagyjából a Say10 tájékán rájövünk, hogy Manson képes volt arra, amire már nem sokan tartották képesnek: kirángatta magát a fásult sápadtságból, és elkezdett újra tökös zenéket gyártani. Hogy morcosságából mennyi a valós, abba inkább ne menjünk bele, de úgy tűnik, a régi recept még mindig hatásos.

Némi megtorpanást okoz a Kill4Me, aminek hallatán csak annyi jutott eszembe, hogy valószínűleg az egyik bukott albumról csúszott át, másrészt milyen jól elnyomta volna Dave Gahan. A Saturnalia a maga nyolc percével még akkor is hosszúnak tűnik, ha egyébként érződik benne a belefektetett munka és ötletelés. A kevesebb több lett volna, de ennyi még belefér. A nagy produkciónak kikiáltott Je$u$ Cri$i$ sem hoz semmi extrát, legfeljebb címével dobbantja meg a keménymag szőrös szívét, pedig a dal végi üvöltő refrén megint csak egy szép kor elmúlt illatát sodorja felénk. Ez a kettősség egyébként a Heaven Upside Down egészére jellemző. Manson érezhetően pontosan tudja, merre keresgéljen, ám a megvalósításba időnként becsúszik néhány bibi, lásd a Blood Honey-t, amivel tényleg nehéz mit kezdeni, akkora kakukktojás. MM időnként túltolta a dolgot, olyan helyekre is bepasszíroz valamit, ahová teljesen felesleges. Hogy ez tudatos vagy sem, talán még ő sem tudja, mindenesetre a tíz dekával több lett elve a hentesnél jól hangzik, a Heaven Upside Downon annyira már nem.

Manson esetében a vicces ideológiával megtámogatott körítés és vizualitás szerves és elválaszthatatlan része a zenének. Nem gondoltam volna, hogy 2017-ben ez még mindig működőképes lesz, de a Johnny Depp szájából ömlő füsttel megtámogatott Say10 vagy a We Know Where You Fucking Live videója előtt le a kalappal, még akkor is, ha megint csak kliséhalmozásból áll, és valójában semmi újat nem mutatott. Ami egyszer működött, az most is működik, és ha működik, egy szavunk sem lehet. Nem győzöm hangsúlyozni: ennek az albumnak nagyjából bármelyik dala kenterbe veri az előzőét például, így amikor negatívumokat említek, ennek fényében teszem. A Heaven Upside Down valóban az utóbbi idők legjobb anyaga a blöffmestertől, s azzal, hogy nem szolgaian akarta másolni saját dicsőséges napjainak alapvetéseit, mégis bőven merített ötletet onnan, talán vissza is tudott kecmeregni arra az ösvényre, amely számára kijelöltetett. Mansonban van még erő, s nagyon úgy tűnik, hogy a brand bár kopottas, de még mindig működőképes. Régen hallottam ennyire becsületes iparosmunkát, jár is érte a kövér hetes.