Shock!

Nézőpont kérdése, miként tekintünk 2016-ban Marilyn Mansonra és mindenkori zenekarára, de a lényeg nem nagyon kenhető el: Brian Warner régóta nem áll már az érdeklődés homlokterében, és hosszú évek óta nem is csinált semmi olyat, ami azt indokolná, hogy megint odafigyeljünk rá. A botrányoknak tehát rég vége, Manson ma már nem is nagyon érdekli a mainstream világot, sok egykori hívét is legfeljebb módjával, viszont húsz évvel ezelőtt ténylegesen róla szólt minden. Talán már egy mai huszonévesnek is nehezen lehetne értelmesen elmagyarázni, micsoda hatással járt a zenekar betörése a köztudatba 1996 környékén, mert azóta még csak megközelítőleg sem övezett ennyi botrány és vita egyetlen csapatot sem. A húsz évvel ezelőtt kiadott Antichrist Superstar így alighanem az utolsó rocklemez volt, amely valóban és ténylegesen sokkolta az egész világot.

A Marilyn Manson első lemeze, az 1994-es Portrait Of An American Family eleinte nem kapott túl nagy figyelmet, de alapozásnak megfelelt. A banda először a Trent Reznor-kapcsolatnak köszönhetően kezdte magát berágni a nagy amerikai köztudatba, majd ahogy egyre többen kapták fel a fejüket rájuk a Nine Inch Nails főnöke miatt – aki turnézni is elvitte őket –, hirtelen úgy váltak igazi sötét lóvá a surranópályán. Mondani sem kell, mindebben legalább akkora szerepe volt a zenekar és a frontember gondosan kitalált, beteg és perverz imázsának, illetve nyilatkozatainak, mint magának a zenének. Manson bevallottan rengeteget tanult Alice Coopertől és Blackie Lawlesstől, de ami a '70-es években még puszta morbid szórakoztatás, egyfajta abszurd horrorisztikus színház, a '80-as években pedig rendkívül durva és véres, de igazából teljesen ártalmatlan színpadi show volt, az náluk ténylegesen igen kellemetlen gondolatokat ébresztő zenei és arculati egységgé állt össze.

A frontember a kezdetektől fogva nagyra tört, így valahol ironikus, hogy első sikerkiadványuk jóformán véletlenül állt össze. Az új dobossal, Ginger Fishsel dolgozó csapat eleinte csak pár kislemez B-oldalas dalt és remixet akart elkészíteni New Orleansben, de aztán annyira inspiráltnak érezték magukat, hogy az eredmény végül egy csaknem egyórás EP lett, amely aztán Smells Like Children címmel jelent meg 1995 októberében. A ténylegesen roppant beteges és perverz témákat körbejáró anyagra a Eurythmics 1983-as Sweet Dreams (Are Made Of This) slágerének átdolgozása is felkerült, amelyben az Interscope is megérezte a potenciált. Súlyos klip ide vagy oda, az MTV vad rotációba tette a számot, a Marilyn Manson pedig mindössze néhány hónap alatt a következő potenciális rockszenzációként vált országszerte ismertté – és gyűlöltté. Ezt pedig kéretik a szó szoros értelmében venni, ugyanis a zenekar hirtelen olyan szintű hullámokat vert maga körül az Államokban, mint hosszú évek óta egyetlen másik rockcsapat sem. Manson direkt módon megosztó, ellentmondásos vagy szimplán provokatív nyilatkozatai, a szado-mazo elemekkel, perverz szexuális színjátékokkal tarkított élő fellépések és nem utolsósorban a Smells Like Children szövegi témái, utalásai, átkötő trackjei szó szerint ezrekre hozták rá a frászt a tengerentúlon. Onnantól fogva pedig, hogy az EP eladásai 1996 tavaszára átlépték az ötszázezres példányszámot, mindez komolyan is szúrni kezdte bizonyos konzervatív körök szemét odaát.

Megítélés kérdése, hogy amit előadtak, az mennyire fakadt ténylegesen Brian Warner gyermekkori nehézségeiből, és mennyire tekinthető inkább egy zseniális médiamanipulátor trükkarzenáljának, de a lényegen nem változtatott: a vallási utalásokra mindig roppant kényes amerikai közönség hirtelen szembetalálta magát valakivel, akit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudott. Manson pedig nyíltan fel is vállalta mindezt: „A legtöbben leírnak annyival, hogy gonosz vagyok, aki rossz hatást gyakorol Amerikára, pedig mindig is rejlett némi irónia abban, amit csinálunk. A Marilyn Manson szándéka az elejétől fogva az volt, hogy összezavarjunk bizonyos embereket, másokat feldühítsünk, megint mások pedig egyből otthon érezzék magukat a zenénk hallatán. Igazság szerint semmiképpen sem lehet félreérteni azt, amit teszek, mégis mindenki másképp értelmezheti. Számomra ez a művészet lényege: kérdőjeleket kell hagynia maga után, nem pedig válaszokat adnia."

A kérdőjelek ebben az esetben olyannyira méretesre sikeredtek, hogy amikor a zenekar ismét Trent Reznor védőszárnyai alatt nekilátott a második album munkálatainak, az amerikai nyilvánosságban már élénk viták folytak arról, miként is kellene viszonyulni hozzájuk. A diskurzusba a vallási és politikai szféra potentátjai is belefolytak, és nagyjából ugyanazok az érvek kerültek elő benne pro és kontra, amiket a '80-as években már lejátszottak a tengerentúlon a Twisted Sister és a W.A.S.P. kapcsán a PMRC szervezet vezetésével.

Mindez természetesen óriási extra reklámot biztosított a csapatnak, Warner pedig érthető módon nem is tiltakozott ez ellen: „A társadalom mindig bűnbakokat keresett a problémáira. Nos, itt vagyok én. Szerintem a Marilyn Manson egyfajta kihívást jelent az emberek intelligenciája számára. Akár tudományos kísérletként is felfogható a ténykedésünk. Kíváncsi vagyok, hol húzódik a társadalom tűréshatára. Érdekel, milyen reakciókat lehet kiváltani az emberekből. A sikerünk kulcsa, hogy az emberek szeretnek félni. Sokan azért hiszik, hogy a Marilyn Manson szélsőségesen negatív banda, mert még sosem találkoztak szélsőségesen negatív köntösbe burkolt, de szélsőségesen pozitív üzenettel. Azt hiszik, hogy ami elsőre negatívnak tűnik, az nem is lehet pozitív. A látványos külsőségek és a szövegeim miatt sokan szidalmaznak, mert nem tartanak őszintének, holott minden bandának van valamilyen trükkje. Sokan nem mernek új dolgokat kipróbálni: csak azt mondják és játsszák, amit a közönség hallani akar tõlük. Ez is egy trükk, ez is egy hazugság, csak éppen nem valami bátor, kreatív húzás. Reményeim szerint a zenénkkel arra tudjuk inspirálni az embereket, hogy merjék használni a fantáziájukat, hogy igyekezzenek minél kreatívabbak lenni, mert ez az utóbbi időkben nem divat. Az emberek ellustultak belegondolni a dolgokba, és az érdeklődésük kimerül abban, hogy tátott szájjal bámulják az ostoba sorozatokat és vetélkedőket a tévében. Engem egyáltalán nem zavar, hogy gyűlölnek, és az sem érdekel, hogy imádnak meg istenítenek. Minden tettem a lehető legszélsőségesebb, úgyhogy a szélsőséges reakció is természetes. Sőt, boldoggá tesz, mert így pontosan azt értem el, amit akartam. Semmiképpen sem szeretnék középszerű lenni, egyetlen tekintetben sem. Nincs is a világon annál undorítóbb dolog..."

A Marilyn Manson-vízió nagyjából erre az időszakra tisztult le teljesen, és a csapat tagjai előre tudták, hogy második albumuk, amelyet már a munka egészen korai fázisában is Antichrist Superstarként emlegettek, a formáció magnum opusza lehet. A szellemi kiindulópont mindenesetre megvolt mindehhez. Manson: „Egy időben gyakran álmodtam a világvégéről, ami után egyedül én maradtam életben. Az egyik ilyen jövőbeli álmomban olyan extrémitásokba ment át a szórakoztatóipar, hogy bizonyos embereket zombivá változtattak csak a buli kedvéért. Álmomban ott táncoltak ezek a teljesen agyhalott nők mindenféle ketrecekben, a szájukat pedig bekötözték, hogy ne harapják le a körülöttük maszturbáló fickók farkát. Szodoma és Gomorra volt az egész... Én pedig egyfajta műsorvezető voltam itt. Talán ez volt az első konkrét képem arról, milyen is lesz az Antichrist Superstar."

A csapat tagjai egészen messzire is hajlandók voltak elmenni annak érdekében, hogy minél hitelesebben jelenítsék meg ezeket a mindenféle korláttól mentes, groteszk, mocskos és torzan apokaliptikus képeket: elsősorban természetesen rengeteg különböző drogot és hallucinogén anyagot fogyasztottak, illetve elmerültek mindenféle okkult praktikában, de a dolog nem merült ki ennyiben. Ekkorra Manson a főideológusi szerep mellett a zenei irányítást is teljesen átvette Twiggy Ramirez basszerrel karöltve, aki az első lemez turnéi során épült be teljesen a bandába. Mindez azt eredményezte, hogy az első album megírásában oroszlánrészt vállalt gitáros, Daisy Berkowitz – azaz Scott Putesky – a partvonalra szorult, és már a felvételek elején otthagyta a zenekart. Ha hihetünk Mansonnak, Putesky hatása zeneileg már nem is volt igazán jelentős a friss számokra, és eleve másban gondolkodtak, mint azelőtt: „Kísérletezősebbre akartuk venni a figurát, nyitottabb elmével szerettünk volna közelíteni mindenhez. Én is akartam gitározni, Twiggy is akart gitározni – azt szerettük volna, ha valami olyan szemlélet érvényesül, mint a Beatles fehér albumánál. Ezek a dalok ugyanis olyan helyről érkeztek, ahol az első album idején még nem jártunk. Nagyon mélyen belenyúltunk a tudatalattinkba: például fent maradtunk négy teljes napon át, de a direkt alvásmegvonás mellett egyéb önkínzásoknak is alávetettük magunkat. Daisy számára az ilyesmi teljességgel idegennek számított, ő nem akarta az életet összekeverni a művészettel. Így aztán valahol magától értetődőnek is tűnt, hogy el akart menni. Feljátszott három nótát, majd fogta magát, és ment a saját útjára. Így aztán az album gitárrészeinek többségét, úgy 85-90 százalékát Twiggy nyomta fel, de én is játszottam itt-ott, meg egy-két nótában Trent is. Emellett pedig másféle kísérleteket is folytattunk ahelyett, hogy csak konvencionális gitárokban gondolkodtunk volna: például előszedtünk egy nyakba akasztható Roland szintetizátort, és Madonna úgy játszott rajta, mintha gitár lenne."

Emellett hallhatók a lemezen további korabeli Nine Inch Nails-muzsikusok is: Robin Finck, Chris Vrenna és Danny Lohner egyaránt közreműködött a munkában. Trent Reznor szerepét egyébként sem lehet túlbecsülni az Antichrist Superstar hosszadalmas, kisebb-nagyobb szünetekkel összesen nyolc hónapon át húzódó munkálatai során. Manson: „Az első lemez anyagára Trent még nem gyakorolt igazán jelentős hatást, hiszen azokat a dalokat előtte évekig játszottuk élőben, és ebben a formában is rögzítettük őket, miközben figyelembe vettük a tanácsait. A Smells Like Childrenen már sokkal inkább úgy ültünk le vele, mint egy zenekar a producerével, sokat beszélgettünk a hangszerelésről, az Antichrist Superstaron pedig még ennél is hangsúlyosabbá vált a szerepe. És ezt mi akartuk így. Hozott a dalokhoz konkrét témákat, gitárrészeket, ilyesmiket is. De ettől még persze ezek a dalok alapvetően azok maradtak, amiket Twiggyvel írtunk a megelőző másfél-két évben, turnézás közben, és elsősorban különböző álmok inspirálták őket. Mindegyiket alaposan kidolgoztuk, de szükségünk volt egy külső fülre is ahhoz, hogy egységes egésszé kovácsolja a látomásainkat, mi ugyanis túlságosan is bennük éltünk, és nem tudtuk kívülről szemlélni őket. Előzetesen sok producer neve felmerült, például Bob Ezriné is, de mivel Trent ismert bennünket a legjobban, és remekül megtaláltuk egymással a hangot, végül az tűnt a legjobb megoldásnak, ha őt választjuk." Produkciós szempontból sokat tett hozzá a lemezhez a Skinny Puppy agya, Dave Ogilvie, illetve Sean Beavan is.

Az Antichrist Superstar végül 1996. október 8-án jelent meg, méghozzá úgy, hogy Amerikában ekkor már nagyjából mindenki a Marilyn Mansonnal foglalkozott. Én pedig sosem tartottam magam kimondott Manson-fannak, viszont ez a lemez húsz év távlatából is nagyon komoly munka. Nehéz eldönteni, mennyire tekinthető mindez Reznor érdemének (utóbb maguk az alkotók sem értettek egyet a kérdésben...), illetve, hogy a patikamérlegen kiszámított, de kétségtelenül roppant tudatosan, okosan összeállított körítés nélkül mekkora hatása lett volna. Viszont ennyi év távlatából szerintem nincs is különösebb jelentősége ennek, mert a W.A.S.P. elég jó párhuzam ezen a téren is: ők sem jutottak volna olyan messzire a véres show nélkül, viszont ha ma felteszed az első lemezeiket, anélkül is baromi jó dalokat hallasz rajtuk, hogy valaki közben összespriccelne művérrel. Az Antichrist Superstar zeneileg kétségtelenül kiállta az idő próbáját, és az az igazság, hogy a zenekar soha többé nem tudta nemhogy felülmúlni, de még csak megközelíteni sem. Itt tényleg minden részletre kiterjedően összeállt a kép.

A Nine Inch Nails-párhuzamot én egyébként már annak idején sem feltétlenül éreztem minden téren megfelelőnek, a Marilyn Manson ugyanis az elektronikus zenék meg a szintipop felől érkezett Reznorral ellentétben egyértelmű rock/metal-gyökerekkel rendelkezett. Ezen a téren Manson szerint sem szabad lebecsülni Twiggy Ramirez szerepét, aki ugyebár egyértelmű thrash/death-vonalról érkezett, és fokozatosan nőtt rá az inkább wave-es, gótos hatásokkal rendelkező Berkowitzra a zenekarban. Viszont a Marilyn Manson már Putesky zenei dominanciája mellett is sokkal inkább volt indusztriális környezetbe ágyazott, hagyományosabb gondolkodású rockcsapat, mint mondjuk Reznor saját formációja. Így aztán az album legközvetlenebb külső előképe szerintem nem a The Downward Spiral, hanem sokkal inkább a Shotgun Messiah 1993-as Violent New Breedje. Nyilván Manson sem véletlenül vette be a 2000-es évek elején a csapatba pont Tim Skoldot... Trent ugyanakkor minden ízében korszerű atomhangzást biztosított a külső kiállításában is roppant markáns anyagnak, amelyben minden egyesült, ami 1996-ban előremutatónak számított ezen a vonalon. Mindezt pedig néha egészen érdekes módokon érték el. Ramirez: „Ezen a lemezen alapvetően semmi sem az, aminek tűnik. Ami dobgépként jön le, az igazi dob, és fordítva. Néha úgy rögzítettük a témákat, hogy benyomattuk a dobgépet az erősítőkön, mintha igazi dob lenne, aztán utána kitöröltük az alapokat, és utólag igazi dobokat pakoltunk hozzájuk. Néhol csak egy gitársáv szól, másutt meg huszonhét, konkrétan a címadó nótában, ahol huszonhét ritmusgitársáv és öt szólógitársáv megy együtt." A nyitó Irresponsible Hate Anthem mindjárt tökéletesen példázza is a fentieket: a pumpáló, brutális ritmusokra épülő, zajos-üvöltős téma kétségtelenül rokon a Nine Inch Nailsszel, az azonnal ható, hatalmas energiákat mozgósító refrén azonban sokkal hagyományosabb rock/metal, hiába az indusztriális szósz a hangzáson, és hiába Manson jellegzetes, kántáló antihangja.

A The Beautiful People azonban még tovább megy, és mai fejjel is teljesen érthető, miért vált azonnal ez a zaklatottan kalapáló, vastag és feszes gitárokkal operáló, kimondottan agresszív dal a banda definitív himnuszává. Manson: „A The Beautiful People kifejezést egy könyv inspirálta, ami a '60-as évek közepén jelent meg. A Kennedy családról, a korabeli politikáról és divatról szólt, és a szépség kultuszát nagyjából akkoriban teremtették meg. Mára olyan világban élünk, ahol mindez természetesnek számít, viszont abban a formában már nem létezik, mint a '60-as években. Ezt a kultuszt gyűlölte annyira Charles Manson, és fel is lépett vele szemben. Az ő reakciója sok szempontból ugyanaz, mint az enyém, de én mindkét oldalról eljátszom a dologgal: bizonyos dolgokat csillogóvá teszek, hogy így lázadjak a csillogás ellen... Magát a dalt egyébként turné közben vettük fel először Twiggyvel és az akkori dobosunkkal valahol az amerikai Délen, talán nagyjából két és fél évvel a lemez megjelenése előtt. Egy négysávos magnóval rögzítettük, és emlékszem, hogy a padlón ütöttem le először a dobritmusokat, amiket aztán beprogramoztunk egy dobgépbe. Nagyjából egyetlen nap alatt össze is állt az egész, és az első demó a lényegét tekintve teljesen megegyezett a lemezre került változattal. Nyilvánvalóan nem gondolkodtam olyasmiken, hogy ez most akkor klasszikus lesz-e vagy sem, de miután megírtuk, azonnal tudtam: most találtunk rá az igazi hangzásunkra. És ha ma meghallgatom, az jut róla eszembe, mennyire nagyszabású. Még olyasmiket is meghallok benne, amiket korábban nem. Ma is boldog és büszke vagyok a dal hallatán, soha nem untam meg élőben előadni, és nem is hiszem, hogy valaha is elérkezne, amikor belefáradok." Mivel a '90-es évek második felének egyik legnagyobb rockslágeréről beszélünk, különösebb műmagyarázásba nem érdemes belemenni ezen a ponton. De annyit azért hozzáteszek: az, hogy egy ilyen durva, metalosan riffcentrikus téma ténylegesen sikerdallá tudott válni Amerikában, elég egyértelműen jelezte az alter-éra végét.

A Dried Up, Tied And Dead To The World némileg kimértebb vizekre evez visszafogottabb ütemével és a torzított énekkel, szétsamplerezett alapjaival, ám egyszersmind roppant kiérlelten is hat. Noha Manson gyárilag képtelen két-három hangnál többet kiénekelni, és nem is nagyon törekedett ennél többre, a refrén gyakorlatilag egyből ragad, és az is roppant ütős, ahogy a dal építkezése során fokozatosan egyre jobban bevadul ez a sajátos hang. Meg persze a gonosz, zúzós finálé is harap. A Tourniquet szintén visszafogottabb darab, de másképp: noha Manson rendszerint a grunge antitéziseként határozta meg magukat, itt mind a dalszerkezetben, mind a hangulatban rejlik valami nirvanás, a „Take your hatred out on me" refrén pedig nagyjából mindent elárult a zenekar hozzáállásáról. Nem feltétlenül a kedvencem, de mindenképpen az egyik legfogósabb, legslágeresebb darab az egész anyagról.

A Reznorral közösen írt Little Horn ismét metalos riffelést hoz zúzós-üvöltős indusztriális csomagolásban, és ugyan rövid téma, de a lemezen kibomló sztori szempontjából kulcsfontosságú, akárcsak folytatása, a dermesztő, hideg és nem evilági Cryptorchid. „Each time I make my mother cry, an angel dies and falls from heaven", énekli Manson éteri, szétmázolt vokálok és nyugtalanító elektro-zajok kíséretében – mégis van az egészben valami grandiózus a rémálom-szerűen groteszk jelleg mellett. A Deformography társszerzője ismét Reznor, ami erősen hallatszik is rajta, talán ez a lemez leginkább NIN-es tétele: szónikus szőnyegeket egymásra pakoló, mechanikus ütemekkel agyat zúzó borulat, ahol Manson hipnotikusan darálja a szöveget, a refrénben pedig kimondottan lidérces hatást kelt a számos különböző vokálsáv egymásra úsztatása. A Wormboy tulajdonképpen e hangulatok további kifejtése kissé kimértebb, de még pszichopatább formában, viszont az alapokat tekintve érdemes megfigyelni, mennyire működőképes lenne a téma egy hagyományosabb rockbanda előadásában is.

A Mister Superstar már-már idegtépésig fokozza ugyanazon kőegyszerű téma ismételgetését Manson fokozatosan bedühödő, időnként egy-egy szótag erejéig baromi erőteljesen ki-kirobbanó előadásmódjával, ám mindez csak azt szolgálja, hogy a nekikeseredett refrén annál hatásosabb legyen. Talán elsőre nevetségesen hangzik, amit mondok, de ha az ember elvonatkoztat a megszólalástól, itt már-már rockoperai monumentalitásba csapnak át a maguk módján, legyen az bármilyen perverz és megnyomorított. Vagyis ez a dal is ismét csak azt példázza, hogy a Marilyn Manson elsősorban a jól bevált klasszikus rockos trükkarzenált tálalta valami egészen elvetemült formában. Az Angel With The Scabbed Wings még nyilvánvalóbb példa erre, a riffelés ugyanis itt elég egyértelműen a Dr. Feelgood-korabeli Mötley Crüe-t idézi, bár az összhatás nyilván teljesen más lesz az intenzív ritmusoknak, a hangszerelésnek és Manson öncsonkító előadásmódjának következtében. A Kinderfeld lopakodó hangulata pedig dohos, rémisztő pincéket idéz, ami egyébként nem véletlen: a szöveget itt – állítólag – az ihlette, amikor a kis Brian rajtakapta nagyapját az alagsorban, amint éppen magához nyúl, miközben villanyvasútjával játszik (nyilván a vonatzakatolást idéző effektek is ennek köszönhetőek). A dal pszichopata hangulata mindenesetre utánozhatatlan, és itt tudatosul, hogy mitől is annyira nyomasztó mai fejjel is ez a lemez: mert egy másodpercre sem hat erőltetettnek. Tényleg olyan eldugott, sötét és titkos helyekre visznek a dalokkal, ahová magadtól nem akarnál menni.

Az album legjobb dalának mai fejjel is a címadót tartom, amely egyben a legsúlyosabb is ebből az eresztésből, felépítését, megszólalását tekintve pedig a legtradicionálisabban metalosra szabott darab. Egyszerűen gyilkos, ahogy feltartóztathatatlanul zakatol előre a doomosan radírozó, kimért riff Manson suttogó-gúnyolódó-üvöltő témái meg a totalitárius időket idéző tömeghejjegés alatt, és az elég egyértelműen Kerry Kinget idéző antiszóló-díszítések is tökéletesen passzolnak hozzá. A 1996 punkosan kalapáló indusztriális zúzdája a refrénben szintén kimondottan fémes húrokat penget, de Manson hisztérikussá fokozódó előadásmódja is olyan, mintha valami szétütött extrém metalos fogat élén ordítana. Ezek után igen érdekes húzás a visszafogottabb Minute Of Decay, ami valahol egészen mélyen még valami countrysat is rejt magában, de a zenekar olyannyira megnyomorítja, hogy ember legyen a talpán, akinek ez elsőre feltűnik.

A NIN-esen kopogó-kattogó The Reflecting God ismét meglepően magasra tör a bridge-ben, hogy aztán a durván üvöltő-gitárszaggató refrén visszarángasson a mocsokba, viszont a dal építkezése így is tanítanivaló, és tökéletesen ágyaz meg a Man That You Fear hat perc feletti zárásának. Itt már tényleg semmi sem marad, csak az üresség, és a hallgató is úgy érzi magát, mintha kifacsartak volna belőle minden pozitív érzést, ám a dalban így is rejlik valami kifejezett fájdalmas szépség, és építkezését, hangszerelését, illetve Manson elkínzott, rendkívül szuggesztív halálmadár-énekét megint csak dicsérni tudom. A végére pedig már csak némi zaj marad, ami keretbe fogja a grandiózus művet. A koncepcionálisan három részegységre bontott lemez tényleg teljesen kerek, és ismétlem: tartalmát tekintve is rendkívül mély, komoly és elgondolkodtató alkotás. Függetlenül ahhoz a zavaros ideológiai körítéstől, amivel a főszereplő az interjúkban megtámogatta. A kritikai visszhangok ennek megfelelők voltak: a lapokban egyöntetűen kora egyik legfontosabb lemezeként fogadták az albumot, néhol egyenesen korszakhatárt jelentő műként hivatkoztak rá.

Az erős alapozás után nem csoda, hogy az Antichrist Superstar már megjelenésének hetében 132 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, amivel a Billboard-lista harmadik helyén nyitott, éles kontrasztként a dobogó két fentebbi fokát elfoglaló Celine Dionnal és Kenny G.-vel szemben. És nagyjából ezekben a hónapokban válhatott mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy a rockzenében vége a látványos külsőségektől mentes alternatív érának, ismét valami más következik. Manson pedig teljesen nyíltan fel is vállalta mindezt: „Vissza akarom adni a könnyűzene világának azt, amit a Nirvana és társai elvettek tőle: a személyiséget, a rocksztárságot, a látványos külsőségeket. Ha a slágerlistákra nézünk, láthatjuk, hogy tele vannak tartalmatlan, üres, egymással felcserélhető popcsapatokkal, a felszín alatt pedig egy rakás jó metalbanda dolgozik sok-sok mondanivalóval, őket viszont csak a fanatikus mag hallgatja, mert nem kapnak lehetőséget a kitörésre. A két világ között pedig egyszerűen nincs semmi, csak légüres tér. A mai zenei életből hiányoznak a rock-ikonok, az igazi sztárok, akikre fel lehet nézni, akik azt a benyomást keltik, mintha nem is ezen a bolygón születtek volna. Az olyanok, mint David Bowie vagy a KISS voltak a '70-es években, vagy akár a '80-as évek rocksztárjai."

A Marilyn Manson tágabb értelemben vett jelentősége a fentiek fényében érthető meg igazán, a csapat ugyanis – a zeneileg más vizeken evező, de velük nagyjából párhuzamosan felfutó Kornnal és nyomában lihegő követőivel egyetemben – rengeteget tett annak érdekében, hogy a súlyos gitárzenék ismét az érdeklődés homlokterébe kerüljenek Észak-Amerikában. Európában mindez nem volt ennyire drámai és robbanásszerű, hiszen errefelé a '90-es évek első felében is sokkal inkább életben maradt a rock és a metal. A tengerentúlon azonban nagyon is sokat számított, hogy ennyire radikális, a grunge-éra imázsmentességével minden tekintetben gyökeresen szembenálló zenekarok küzdötték fel magukat a fősodorba. És mint azt a maszkos KISS azévi, elképesztő sikerű reunion-turnéja is fényesen igazolta, ekkorra igenis megjelent az igény valami látványosabbra, misztikusabbra. Manson: „A grunge igazán ravasz trükkje az volt, hogy azt mondták: nekünk nincs trükkünk. Az volt az imázsuk, hogy nem volt imázsuk. Na, mi ennek a totális ellentétét képviseljük, hiszen mi aztán biztosan nem tagadjuk meg a rocksztárságot. Kölyökként rengeteg személyes inspirációt merítettem az olyan előadók munkásságából, mint David Bowie, Alice Cooper, Iggy Pop vagy Gary Numan, de akár még Annie Lennoxot is ide sorolhatjuk. Ezek az emberek mind igazi ikonná váltak, és roppant erős színpadi jelenléttel bírtak. Vagyis semmi meglepő sincs abban, hogy az ő szellemiségüket viszem tovább. Nálunk kéz a kézben jár a zene és a körítés, a kettő egyformán fontos. A nagy virtuózok meg a nagyon zenei emberek általában elvetik az imázst, én azonban nagyon fontosnak tartom. Ami pedig a grunge-ot illeti, ma már az is majdhogynem retrónak számít, szóval előbb-utóbb visszatér majd, és akkor megint szeretheti mindenki..."

A Marilyn Manson mindezt persze egészen másképp, ha mondhatunk ilyet, a korszellemnek megfelelően tálalta a színpadon. A maga idejében Alice Cooper ma már csak békebelinek tűnő horrorszínházat valósított meg a koncerteken, Blackie Lawless meg nyers hússal dobálta a közönséget, körfűrészt csatolt az ágyékvédőjére, netán félmeztelen statisztanők lekötözött teste fölött nyáladzott. A bizarr orvosi segédeszközökkel játszadozó, kényszerzubbonyban, sérvkötőben, neccharisnyában feszítő Marilyn Manson ezzel szemben ténylegesen is elment a falig: szó szerint semmitől sem riadt vissza a színpadon, legyen szó arról, hogy kitörölje a seggét az amerikai zászlóval, teli vizespalackokkal dobálja meg zenésztársait, technikusait és közönségét, netán laza és spontán módon szexet imitáljon a színpadra tévedő arcokkal. Senki sem érezhette magát biztonságban mellette, hiszen tulajdon dobosát, billentyűsét ütötte tiszta erőből a mikrofonállvánnyal, miközben véresre karmolta magát, netalántán felgyújtotta a színpadot. Mindez azonban a játék része volt. Ramirez: „Ha az emberek nem találkoznak semmi sokkolóval, egy idő után maguktól is őrült dolgokba fognak. De ez alapvetően egy körforgás. Ránk óriási hatást gyakorolt Alice Cooper, David Bowie vagy a KISS, akik mind direkt a sokkolásra építettek, mi viszont igyekszünk magunkat is minduntalan megdöbbenteni, hiszen nem szabad, hogy ez az egész unalomba fullajdon. Így aztán ahelyett, hogy nosztalgiazenekarként lemásolnánk, amit a régi csapatok csináltak, valami olyan környezetbe ágyaztuk a hatásainkat, amit a mai közönség is ért, és cseppet sem retrós."

Az Antichrist Superstar mindössze két hónap alatt platinalemez lett az Államokban, a Marilyn Manson pedig a '90-es évek első számú botránybandájává vált. A csapat a Berkowitz helyére érkezett új gitárossal, Timothy Michael „Zim Zum" Lintonnal kezdte meg a koncertezést, és Amerikában hirtelen minden színház és csarnok szűkösnek bizonyult számukra. A lemez európai turnéja is tumultuózus jelenetek között zajlott le, miközben a zenekar olyan mértékű sajtózást kapott a segge alá, mint gyakorlatilag egyetlen másik rockcsapat sem a Guns N' Roses óta (utána pedig már senki, ami vélhetően így is marad, hiszen a nyilvánosság természete is gyökeresen megváltozott az elmúlt két évtizedben). Manson pedig briliáns ráérzéssel élt is az újonnan adódó lehetőségekkel: érdemes előkeresni az ekkoriban tett nyilatkozatait, mert tényleg minden van közöttük a teljesen nyilvánvaló, direkt trollkodó provokációktól kezdve a sejtelmes csomagolásba tekert, se-füle-se-farka, ál-okkult lózungokon át egészen a pengeéles elméjű, teljesen racionális és hidegfejű megnyilvánulásokig.

Mivel Brian/Marilyn pontosan tudta, hogy odahaza a vallási kérdések boncolgatásával teremtheti magának a legnagyobb nyilvánosságot, természetesen patikamérlegen adagolta ezeket is. És ahogy a zenekar egyre ismertebbé, egyre sikeresebbé vált, úgy ugrottak egyre többen szavaira: „Bizonyos emberek minden ellen lázadnak, mindent gyűlölnek, de én soha nem tartoztam közéjük. Ha valamit igazán szeretek, azt a létező legmélyebb hittel teszem, de ha valamit utálok, akkor azt tényleg gyűlölöm. A keresztények azt tanítják, hogy szeresd az ellenségeidet, de kérdezem én, hogy ennek fényében miféle értéke lehet az igazi szeretetnek? A kereszténység is csak egy találmány. Ha valaki megkérdezi, hogy miben hiszek, én csakis önmagamat fogom mondani. Az én értelmezésem szerint a sátánizmus nem az ördögről szól, hanem arról, hogy rájössz: te vagy önmagad istene. Ez nem vallás, hanem egy énközpontú filozófia. Azok a kissrácok, akik állatokat kínoznak meg pentagramokat firkálnak a templomok falára, csak a kereszténység melléktermékei. Egyszerűen lázadnak valami ellen, de nincs igazi hitük. Én olyan embernek tartom magamat, aki megkísérli felébreszteni az egyéneket. Minél többet hallgatja valaki a lemezeimet, remélhetőleg annál jobban eltávolodik majd a kereszténységtől, és annál jobban hisz majd önmagában. A keresztény egyház számára egy erős akaratú emberekkel teli világ maga lenne az armageddon. Nekem mindazonáltal nem azon jár az eszem, hogy miként tudnék több borsot törni az orruk alá, hiszen tudom, hogy már a puszta létezésem is kiakasztja őket. Nekem már az is elégtétel, hogy felháborodnak a gyerekeik öltözködésén és azon, hogy a lemezeimet hallgatják. Szó se róla, a Biblia érdekes olvasmány, ami rendkívül fontos értékeket is közvetít. De mondjuk, hogy például Amerikában egymillió Biblia-forgató ember számára az a valóság, hogy az Istent kell tisztelnie. Ellenben ha én mondjuk eladok négymillió lemezt, és a vásárlók elhiszik, amit én mondok, akkor az én hitem válik valósággá. Lucifert kihajították a Paradicsomból, és a Biblia egyértelműen rossz színben tünteti fel őt. Az én sztorim ezzel szemben azt kérdezi, hogy miként ítélnénk meg Lucifert, ha az ő szemszögéből hallanánk, hogy mi történt? Lehet, hogy akkor nem is őt tekintenénk a rossznak? Mi van, ha a Biblia mindenkit félrevezetett, és teljesen egyoldalúan mesélte el a dolgokat? Lehet, hogy Isten a rossz fiú?"

A fentiek eredményeként mire a Marilyn Manson az 1997-es OzzFest egyik kiemelt fellépőjeként nekiindult Amerikának, a folyamatosan halálos fenyegetéseket kapó frontembert már a nap huszonnégy órájában testőrök vigyázták, nehogy valaki beváltsa ígéretét és megölje. A szövegek miatt eközben a legkülönfélébb -izmusokat és -fíliákat sütötték rájuk, több arénában pedig nem is akarták engedélyezni a zenekar fellépését. Ekkor személyesen Sharon Osbourne, a körút kiötlője és vaskezű főnöke sietett a segítségükre, és kijelentette: hajlandó akár pereskedni is, ha a helyi szervezők és hatóságok egyes városokban meg akarják akadályozni a csapat fellépéseit. A banda észveszejtően intenzív fellépései megtették hatásukat a minden korábbinál nagyobb tömegek előtt: a Marilyn Manson mindössze bő másfél év alatt megkerülhetetlen tényező lett a színtéren.

Miközben ezekben a hónapokban százezrek kattantak rá a zenéjére, és további százezrek kívánták a halálát, Manson néha azért elég egyértelműen is kiszólt a maszk meg a teátrális show-elemek mögül: „A Marilyn Mansonnak alapvetően két feladata van. Az első, hogy megszólítsa azokat, akik értik a mondanivalónkat, és megrémissze azokat, akik nem. Alapvetően azt mondom a rajongóinknak: ne aggódjatok, hogy képesek vagytok-e megtalálni a helyeteket a szép és a politikailag korrekt status quóban. Ehelyett inkább higgyetek magatokban, és tegyétek azt, ami helyes. Ha olyanok akartok lenni, mint én, hát legyetek önmagatok! Nietzsche egész filozófiája arról szól, hogy te magad vagy önmagad istene. És azt hiszem, eközben én is egyre jobban megértem önmagamat. Éveken át be akartam illeszkedni, most viszont már én vagyok abban a helyzetben, hogy nemet mondhatok másoknak. Azt persze nem tudom, hogy csak megkeseredett lettem mára, vagy ez egyfajta bosszú a részemről..." Eközben igyekezett hangsúlyozni, hogy esetében színészkedésnél azért némileg többről van szó. „A viselkedésemnek sok-sok szintje van. Egyesek talán azt hiszik: Marilyn Mansonnak lenni annyi, hogy az ember kirúzsozza a száját, de az az igazság, hogy nekem nincs másik életem. Néha ahhoz sincs energiám, hogy bármit is felvegyek, vagy akár alsóneműt váltsak, viszont a színpadi és a nem színpadi énem közötti különbség nem azt jelenti, hogy csak az egyik helyen vagyok Marilyn Manson. A gondolkodásomat ugyanis nem tudom megváltoztatni, márpedig attól vagyok az, aki – akárki is legyek."

Az Antichrist Superstar periódusának tulajdonképpeni záróakkordja a Spawn filmzenealbumra a Sneaker Pimpsszel közösen felvett Long Hard Road Out Of Hell lett, amely saját jogán is slágerré vált (nem véletlenül, szerintem a zenekar valaha írt egyik legerősebb daláról beszélünk). Ezután a Reznortól időközben különböző személyes nézeteltérések miatt eltávolodott Manson rápihent a következő albumra, amely aztán 1998 őszén jött ki Mechanical Animals címmel, és elég alaposan elkanyarodott az Antichrist Superstar világától. A változásokat már az is jelezte, hogy a frontember sérvkötős-kényszerzubbonyos vadállatból androgün Bowie-utóddá vedlett a borítón, de az anyag zeneileg is elég egyértelműen megpróbált elindulni egy slágeresebb irányba. Nézőpont kérdése, mennyire volt mindez okos lépés: tény, hogy a '96-os albumnál jobbat aligha lettek volna képesek letenni az asztalra abban a stílusban, így végső soron akár érthetők is az ekkori törekvések (pláne, hogy a dalokat tekintve egyébként ez a lemez is jól sikerült). Viszont a zenekar még ezzel együtt sem tudott kibújni a bőréből, és ahhoz továbbra is túl betegesek voltak, hogy a mainstream közönség legszélesebb rétegei kajálni kezdjék őket. Mindennek eredménye felemás állapot lett: a korábbi hívek egy része csalódott a lemezben, újabbak viszont nem érkeztek a helyükre hasonló mennyiségben. A lemez persze még így beplatinázódott, ám Manson növekedését 1999 tavaszán egy olyan esemény állította meg, ami teljesen független volt a legutóbbi lemez zenei irányától. A tizenöt halálos áldozattal és több mint húsz sérülttel járó, a coloradói Columbine középiskolában rendezett lövöldözés két elkövetője az első – utóbb alaptalannak bizonyult – híresztelések szerint Manson-rajongó volt, és innentől kezdve mondhatott az énekes akármit, az Államokban számos út örökre lezárult előtte.

Akárhogyan is, a John 5-val felvett, 2000 őszén kiadott Holy Wood (In The Shadow Of The Valley Of Death) ismét az Antichrist Superstar durva vonalához kanyarodott vissza. Manson szerintem nem a Mechanical Animalsszel, hanem ezen a ponton követte el a nagy hibát, az album ugyanis meg sem közelítette a '96-os anyag erejét, és érthetően nem is lehetett már annyira sokkoló, mint az. A határok ekkorra – jelentős mértékben Mansonnak is köszönhetően – jóval inkább kitágultak, de maga az album is szürkébb volt nagy elődjénél, amit a frontember csak tetézett is minden idők legostobább és legátlátszóbb rockzenei promódumájával, miszerint egy fordított trilógiáról van szó, és már az eredeti koncepció is ez volt. Na persze... A dolog érdekessége számomra nagyjából örökre szerte is foszlott itt, és ugyan zeneileg a Tim Skolddal elkövetett két későbbi albumot, a 2003-as The Golden Age Of Grotesque-et és a 2007-es Eat Me, Drink Me-t a mai napig jónak tartom, a Marilyn Manson jelentősége is elég komolyan lecsökkent. Az utolsó három lemez egyértelmű leszállóág, és kétlem, hogy a jövő év elejére ígért, ismét durvának, radikálisnak ígért új anyag fellendülést hozna.

Az Antichrist Superstar erejéből mindez persze semmit sem von le, sőt, éppen az igazolja a lemez irdatlan jelentőségét, hogy alkotója soha többé nem tudott már olyat mondani utána, ami felérhetett volna vele. A mai napig ez a Marilyn Manson legsikeresebb lemeze – eladásai az Államokban mindössze pár tízezer példánnyal maradnak el a kétmilliótól –, és természetesen a legfontosabb is mind közül: igazi definitív mű a '90-es évek derekáról, az akkori sajátos korszak perfekt lenyomata. Végletesen megosztó, nem tetszhet mindenkinek, sőt, rengeteg embert irritálhat akár halálosan is, de azon nincs értelme vitatkozni, hogy óriási klasszikus.