Shock!

„Marilyn Manson egy hozzám hasonló, frusztrált író számára egy történet tökéletes főhőse lehetett. Olyan karakter volt, aki – mivel megvetette az őt körülvevő világot, és még inkább önmagát – bármit képes volt megtenni annak érdekében, hogy megszerettesse magát az emberekkel. Aztán amikor elnyerte a bizalmukat, azt arra használta fel, hogy elpusztítsa őket." Brian Warner átlényegülése Szórakoztatóipari Antikrisztussá húsz évvel ezelőtt, a Portrait Of An American Family albummal vette kezdetét.

„A bolondok nem születnek" – ez volt az egyik első sarkalatos megállapítása a serdülő Brian Warnernek, aki évekkel később, saját művészetét a Nagy Amerikai Közöny ellenében megfogalmazva, immár Marilyn Manson néven a '90-es évek végének egyik legsikeresebb sokkterapeutájává vált. „Mindig is éreztem valami hasonlóságot magam és Willy Wonka között. Már akkor meg tudtam mondani, hogy Willy negatív hős, a tiltott dolgok ikonja." Nem történt itt sem más, mint hogy egy, a keresztény iskola által képviselt tabukon edződött tinédzser számára egyszerre kinyílt a világ, és mindazt a tapasztalást, melyet e tabuk (legyen az a szex, a rockzene vagy éppen az okkult tanok) megízlelése hozott, a zenén keresztül próbálja megosztani hallgatóságával. Az öntörvényű frontember művésznevére keresztelt banda komoly üzenettel, de meglehetősen komolytalan módon érkezett meg arra a színtérre, amely valósággal szomjazott egy efféle attrakcióra.

Brian Warner azután kezdett cikkeket írni Marilyn Mansonról, hogy elege lett a valós mondanivaló nélkül, céltalanul tengődő zenészekből, akiket kezdő újságíróként módjában állt meginterjúvolni. Ezek egyike éppen az a Trent Reznor volt, aki pár hónappal később hozzásegítette Briant, hogy megélje a másik oldalt, ahová immár énekes/szövegíróként akart, egyre kétségbeesettebben tartozni. A vers- és novellaírással kacérkodó, elismerésre vágyó fűzfapoétánk voltaképpen minden különösebb zenei képzettség nélkül próbálta megvetni a hátát a szórakoztatóiparban. Ehhez mindenekelőtt persze olyan társakra volt szüksége, akik nem csupán osztották nézeteit, de zenében is segítettek formába önteni Warner bicskanyitogató gondolatait. Cseppet sem meglepő módon a Portrait Of An American Family stúdiómunkálataihoz egy meglehetősen alkalmi, szürreális arcokból álló társaság asszisztált. Ahogy Manson egyszer találóan megjegyezte: „Mindig hittem abban, hogy egy ember okos, sok ember viszont már hülye" – nos, ez egy különösen bolond társulat volt.

A karikalábú Frederick Streithorst (művésznevén Sara Lee Lucas) például dobosként van feltüntetve a borítón, témáit azonban a digitális utómunkákért felelős Charlie Clouser a lemezen dobgéppel helyettesítette. Stephen Bier (aka Madonna Wayne Gacy, később egyszerűen Pogo), a hiperaktív dobosnövendék végül csak megvásárolta azt a szintit, amire Manson hónapokkal korábban korában megkérte, így billentyűsként hosszú évekre tagja lehetett a zenekar klasszikus felállásának. Brad Stewart (aka Gidget Gein) egy kétségkívül tehetséges zenész/dalszerző volt, aki azonban éppen ezidőtájt adta el végleg lelkét a heroinnak, ami nemsokára társaitól is elsodorta, majd 2008-ban győzte le végleg. Warner/Manson szövegein túl a Portrait... albumot mégis leginkább Scott Putesky (aka Daisy Berkowitz) egyedi, bluesban és grunge-ban egyaránt gyökerező gitárjátéka határozta meg. Bár viszonya a frontemberrel sosem volt tökéletesen felhőtlen, itt is jópár remek példa bizonyítja, hogy mennyire működőképes szerzőpárost alkottak: a Sweet Tooth kivételével Putesky keze valamennyi dalban könyékig benne van.

Az itt műanyagba foglalt óra egy végig sűrű szövetű, sötét ipari metal támadás, számos kikacsintással Warner/Manson kedves könyv- és filmélményeire. A startpisztolyt egyenesen Marlon Brando tartja a kezében, akinek az Utolsó tangó Párizsban című filmből származó, hírhedt kiszólásával („Go on and smile, you cunt!") indul útjára a gyönyör a televíziós hittérítőket pellengérre állító Cake And Sodomyval. Az énekes/szövegíró egyik kedvenc témája, a Willy Wonka és a csokigyár világa köszön vissza a Dope Hat klipjében, amely egyike volt a lemezt megtámogató három videónak, de ami kislemezen végül nem jelent meg. Nem úgy a Get Your Gunn és a Lunchbox, amelyek klipjeiben Manson ráadásul meglepő módon smink nélkül látható (hasonlóra később már csak a Tourniquet esetében került sor). A Sweet Tooth kivételével aztán ezek a dalok alapvető részévé is váltak az aktuális koncertműsornak, a legnagyobb túlélők pedig egyenesen a közvetlen elődnek tekinthető Spooky Kids-érából kerültek új gúnyában átmentésre. A szexszimbólumokból és tömeggyilkosokból összevart teremtmények már-már valószínűtlenül erős fogást találtak a hallgatóságon ezekkel a témákkal.

A Portrait... lemez végül két, egymástól jól elkülöníthető verzióban készült el, az első ezek közül Roli Mosimann producer irányításával, még The Manson Family Album név alatt. A hazai terepen rögzített anyagról a Snake Eyes And Sissiest szánták első kislemeznek, de ez az ötlet a későbbiekben Mosimannal együtt ment a levesbe. A Swans és a Celtic Frost mellől ismert stúdiós szakember munkájával ugyanis a komplett Manson-stáb elégedetlen volt, hiszen annak a nyers erőnek és dinamikának, amelynek éppen általa kellett volna teret kapnia a végső produkcióban, teljességgel híján volt az anyag. A helyzetet végül a pár hónappal korábban megjelent The Downward Spirallal csúcsra járó Nine Inch Nails-főnök, Trent Reznor mentette meg, aki csapatának tagjaival Los Angelesben teljes egészében átdolgozta és újrakeverte, majd labeljének égisze alatt, az Interscope-pal is megharcolva meg is jelentette az anyagot. Szokatlan módon – az Antichrist Superstar felvételei közben lapátra tett Putesky révén – az eredeti felvétel is közkinccsé lett, így mindannyian megismerhettük például a producerváltással egyidejűleg kukázott tételt, a Filthet (helyette a Wrapped In Plastic került a szettbe), illetve a többi nóta rövidebb, csupaszabb változatait.

A zenekar tevékenységét kísérő általános hisztéria nem kis részben a lemez egyértelmű utalásainak volt köszönhető a hírhedt sorozatgyilkos/mozgalmár Charles Mansonra. Jellemző az általa keltett sokkhatásra, hogy személye huszonöt évvel a Tate-gyilkosság után is képes volt olyan indulatokat felszínre hozni, amelyre egy induló banda karriert alapozhatott. Bár az énekes szerint „[Charles Manson] tehetséges filozófus volt, intellektuális szempontból sokkal erőteljesebb, mint azok, akik elítélték őt. Ugyanakkor az intelligenciája volt az oka, és nem a tettek, melyeknek elkövetésére másokat rávett, hogy különcnek látszott és őrültnek, mert a végletek – akár jók, akár rosszak – nem passzolnak ahhoz, amit a társadalom normálisként definiál", az emberi gyarlóságok e bizarr házasítása csak az istenek különös kegyelmének köszönhette fennmaradását. Az egyértelmű utalásként felfogható eredeti lemezcím persze nem állt meg a kiadó előtt, a Mechanical Man (Charles Manson 1968-ban írt dala) szövegének felhasználásával írt My Monkey mégis felkerülhetett a lemezre – igaz, alighanem ez sem sikerülhetett volna Reznor segítsége nélkül, aki a kiadói cenzúra és a zenekar közötti ütköző szerepét is hajlandó volt felvállalni.

Évek távlatából áttekintve a Marilyn Manson-féle sikersztorit, nem kerülhető ki bizonyos párhuzamok felállítása a világ hajdan volt Legveszedelmesebb Rockzenekarával. A '80-as évek végén egy hasonlóan ütött-kopott, kezelhetetlenül önpusztító, ugyanakkor a legvégsőkig önmagát adó brigád döntötte be a kapukat, pusztán dalaik és elsöprő élő teljesítményük erejével. A Guns N' Roses a nyugati partról indulva, egy vegyes fogadtatású debütáló lemezzel a tarsolyában végül az egész világot a hóna alá csapta – a Marilyn Manson elsőre ennél jóval kevesebbet markolt (az album csak egy szűk évtizeddel a megjelenése után érte el az aranylemez minősítést), de egyértelmű áttörést hozott. Az Appetite...-hoz hasonlóan a Portrait album is újra felfedeztette egy nyitott, újdonságra éhes és az akkori színtéren hasonlóan izgalmas felfogású bandával már hosszú ideje nem szembesült zenehallgató réteggel a súlyos rockzenék erejét. Míg azonban Axlék kemény munkával már elsőre bankot robbantottak, addig ez a floridai minicirkusz ezzel a produkcióval igazából csak előkészítette a terepet az igazán nagy dobáshoz.

A frontember így összegezte tapasztalatait a Portrait... megjelenésének időszakáról: „Az album célja az volt, hogy el akartam mondani egy csomó dolgot, amit az interjúkban el is mondtam. De most úgy érzem, valahogy balul sült el, mintha nem jól beszéltem volna. Talán túlságosan homályosan fogalmaztam, vagy a dalok nem voltak elég jók, vagy bármi. Meg akartam szólítani a talkshow-k álszent Amerikáját, el akartam mondani, hogy az erkölcsöt úgy hordják, mint valami jelvényt, amitől az ember jobban néz ki; el akartam mondani, mennyivel könnyebb beszélni a hitünkről, mint vele együtt élni. Nagyon belebonyolódtam abba a koncepcióba, hogy a gyerekek, ahogy felnőnek, egy csomó olyan dologgal találkoznak, aminek mélyebb értelme van – olyan mély, hogy a szüleink már nem is szeretnék, ha látnánk ilyen mélységeket. Mint Willy Wonka és a Grimm testvérek esetében. Szóval, csak arra akartam rámutatni, hogy amikor a szüleink elrejtik előlünk az igazságot, akkor sokkal nagyobb kárt okoznak, mintha úgy mutatnák meg nekünk a dolgokat, mint mondjuk a Marilyn Manson. A mondanivalóm az volt, hogy ha így nézzük, akkor antihős vagyok. Azt hiszem, a következő albumon már sokkal jobban el tudom mondani."

A Manson-történet következő fejezete egyértelmű választ ad arra, a fentiek hogy mennyire helytálló jóslatnak bizonyultak, az ugyanakkor kimondható, hogy a Portrait... albummal máris megszületett a modern Amerika egyfajta sötét szimbóluma, mely saját maga és tábora emberi jogainak megsértésével világosan megmutatta a „korszerű", képmutató társadalmi berendezkedés végtelen mélységeit.

„Nem gúnyolódom. Megpróbálom valamiféle szavakba öntött sokkterápiában részesíteni mindannyiukat, hogy lássák, milyen őrülten hangzik, amit be akarnak itt nekem adni. Hiszen maguk egy nyavalyás írói álnévről beszélnek, ami életre kelt! – A válasz a kérdéseire: nem. Nem vert meg, és nem hadonászott borotvával a koktélpartikon. De amikor George Komorként írt, és különösen, amikor Alexis Machine-ről, nem volt ugyanaz az ember. Amikor kinyitotta az ajtót, és beinvitálta George Komort, valahogy olyan távoli lett. Nem hűvös, nem is jeges, csak olyan távoli. – George Komor nem volt valami kedves fickó."

Stephen King: Halálos árnyék