Shock!

Akkora csend honolt az utóbbi években a Mekong Delta körül, hogy el is könyveltem magamban a német techno-thrash kult-formáció feloszlását. Az ugyanis egy dolog, hogy a Ralf Hubert basszusgitáros/multihangszeres/zenekarvezető/mágus irányította brigád sosem követte a turné-album-turné-turné menetrendet, de olyan mindössze egyszer fordult elő karrierjük során, hogy több mint öt évre felszívódtak. Márpedig a 2014-es In A Mirror Darkly óta mindössze egyetlen, az első négy stúdiólemez feltuningolt változatát tartalmazó gyűjteményes cuccal adtak életjelet magukról, és a neten is csak egy darab 2018-as fellépésnek akadtam nyomára. Ez pedig akkor is meglehetős passzivitásra utal, ha a banda korábban is inkább csak elszórtan koncertezett. Mára viszont egyértelműen úgy tűnik, hogy a Mekong Delta stúdióprojektté vált, a bakancslistámon tehát jelen állás szerint örökre a kihúzatlan tételek sorát gyarapítja majd az „élő Mekong Delta-élmény". De már annak is nagyon fogok örülni, ha évtizedenként egy-két alkalommal meglepnek valami olyasfajta finomsággal, amilyen a Tales Of A Future Past is.

Önmagában is hiánycikk az ilyen zene, ráadásul olyan színvonalon, ahogy itt hallható, tényleg csak kevesen űzik. A jelenleg üzemelő zenekarok közül talán csak a Voivodot, a Vektort és a Watchtowert tudnám abba a szűk szegmensbe sorolni, ahol Ralfék is alkotnak, ha pedig ismered a fentieket, akkor pontosan tudod, hogy mindegyikük markáns saját karakterrel bír. A közös nevező mindössze annyi, hogy az említett csapatok mindegyike a néha szinte már kakofóniába hajló komplexitást ötvözi igen magas fokú muzikalitással és lefegyverző hangszeres tudással. És mindez persze a Mekong Deltára, illetve tizenkettedik stúdiólemezükre is igaz.

Amikor pedig szinte követhetetlen komplexitásról beszélek, azt szó szerint kell érteni, hiszen a csapat honlapján maga Ralf Hubert is többször leírta, hogy igen komoly kihívást jelentett számukra az anyag felvétele, annak ellenére is, hogy felállásuk 2008 óta nagyjából változatlan (egyedül a gitáros Peter Lake az új arc, de ő is játszott már a Lurking Fearen), a tagok pedig hétpróbás fenegyerekek, akik a Mekong Delta mellett olyan zenekarokban edződtek, mint az Annihilator, a Kamelot vagy a Theory In Practice. A Tales Of A Future Past így persze messze nem habkönnyű szórakozás: a sötét, hideg, rideg hangulatot árasztó, iszonyatosan tömény zenei masszára bizony rá kell szánni az időt és az energiát. Az első pár hallgatás során ugyanis simán legázol, és bár az ilyesmire fogékonyak már ekkor érzik, hogy ez megint csak valami marha jó cucc, iszonyú messze még az a pont, amikor elmondhatod magadról, ismered a lemezt. És azt sem állítom, hogy én magam teljesen kiismertem volna mostanra, de az eddigi hallgatások alapján annyit mindenképpen leszűrtem, hogy megérte ennyit várni rá. A Tales Of A Future Past ugyanis maradéktalanul hozza az áll-leesős Mekong Delta-élményt első pillanataitól az utolsókig.

Az 55 perces lemezanyag feltételezhetően koncepciózus, legalábbis erre engednek következtetni a számcímek, valamint az a tény is, hogy négy instrumentális tétel szabdalja három részre, az első kapaszkodót pedig épp ezek adják. A Landscape 1 – Into The Void egy rövid, vészjósló bevezető, amit akár egy klasszikus hard sci-fi filmváltozatához is el tudnék képzelni. Hallgatása közben simán látom magam előtt az űr hideg sötétjében némán úszó Nostromót vagy Arthur C. Clarke holdbéli monolitját. A kettes Mental Entropyval aztán megkezdődik a nyaktörő zenei hullámvasút, amely döntően szónikus sebességgel száguldva visz végig minket a lemezanyagon. A Tales Of A Future Past két, mindvégig meghatározó összetevője a sci-fi hangulat és a zenei komplexitás tehát, amelyek csak pillanatnyi lélegzetet engedélyeznek a zenei masszában. Ezekbe viszont belekapaszkodhatunk, míg a tíz tétel szép lassan engedi kicsomagolni magát. Ilyen fogódzót jelent a Mekong Delta-mércével szinte már könnyednek nevezhető többszólamú vokál az A Colony Of Liar Men refrénjében, vagy a cucc csúcseposza, a majd' tízperces When All Hope is Gone. Utóbbi ugyan kifejezetten nyomasztó, sötét, reménytelenséget sugárzó darab (ilyen címmel mi más is lehetne?), viszont lassan hömpölygő tempója és a karakteres szimfonikus részek miatt messze ez a legkönnyebben feldolgozható zenemű a korongon, leszámítva az akusztikus, Zeppelin-ízű A Farewell To Eternityt, amely új színfolt a csapat palettáján. Az utolsó Landscape 4 – Pleasent Ground pedig klasszikus zenei ihletésű darab, és mivel ezek mindig is remekül működtek náluk, most is tökéletesen zárják vele a lemezt.

Ha ismered és szereted a Mekong Deltát, pontosan tudod, mit várhatsz tőlük 2020-ban, a Tales Of A Future Pasttől pedig maradéktalanul meg is kapod, ezt garantálom. Ha viszont most kívánsz megismerkedni a csapattal, csak annyit javasolhatok, hogy kapcsold be a biztonsági övet, és készülj fel egy nyaktörő zenei utazásra.