Shock!

A német Mekong Delta negyedik lemezét, a Dances Of Death-t mai napig a legnagyobb kedvenceim között tartom számon. Hogy a legjobb tízbe, húszba vagy épp ötvenbe fér be, az tulajdonképpen mindegy is, a fontos úgyis az, hogy valami olyasmit adott nekem az a korong, amit csak igen kevés alkotástól kaptam meg. Izgalom, hangulat, keménység, dallamok, technika – mindezek tökéletesen ötvöződtek benne. Fentiek tükrében kell-e annál többet mondanom, mint hogy az In A Mirror Darkly gyakorlatilag a Dances Of Death folytatásának tekinthető? Az Introduction és az Overture instrumentális kettősével indító anyag ugyanis egyértelműen a negyedik nagylemezre hajaz mind hangulatában mind pedig a dalokat tekintve.

Bár nem vagyok túlzottan nagy rajongója az instrumentális zenéknek, a Mekong Delta az a csapat, ahol sokszor még jobban is szeretem az ilyesmit, mint a hagyományos, énekes darabokat. Ralph Hubert amellett, hogy egy iszonyatosan képzett basszusgitáros/gitáros/multihangszeres, még egy zeneszerző zseni is, akinek klasszikus zene iránti vonzalma a saját szerzeményekben is maximálisan tetten érhető. Érdemes meghallgatni a csapat 1993-ban Classics címen kiadott válogatáslemezét, amelyen az addig tőlük megjelent komolyzenei feldolgozásokat (döntően Muszorgskijtól) és Ralph instrumentális darabjait jelentették meg gyűjteményes formában.

Szóval, ha összevetjük a Dances Of Death címadó dalszörnyetegét indító első tételt (amelynek címe szintén Introduction) az In A Mirror Darkly első darabjával, egyértelművé válik, hogy ez itt akkor is simán tekinthető part two-nak, ha borítón ilyesmi nem szerepel. Mindez a meggyőződésem pedig csak tovább erősödik a nyolc perc után első énekes darabként lendületesen berobbanó The Armageddon Machine hallatán, ami totál elmebeteg, összetett dal, maga a techno thrash esszencia. Nem mondom, hogy azonnal hat – a Mekong Delta zenéje sosem volt ilyen –, de megéri adni neki néhány hallgatást, mert ha rááll az ember füle, olyan kedvencet avathat, amitől még jó hosszú időn keresztül is minden egyes alkalommal kaphat valami újat. Attól pedig tényleg tátva marad a szám, mit muzsikálnak össze a srácok. Alex Landenburg (lásd még At Vance, Axxis vagy Luca Turilli's Rhapsody) összetett, elmebeteg ritmusait élvezet hallgatni, de egyébként is olyan ez a zene, mintha valaki a bespeedezett Rushsal közölte volna, hogy akkor most tessék elkezdeni thrash metalt játszani.

A negyedik The Sliver in God's Eye kicsit kilóg a sorból: szomorkásan visszafogott, vonósokra épülő indításában ismét csak tetten érhetőek a komolyzenei hatások, a csapathoz 2008-ban csatlakozott (és ezzel az énekesek közt rekordernek számító) Martin LeMar pedig nagyon szép dallamokat hoz benne, amiket erős vokálokkal is megtámogattak. Az Armageddon Machine pusztító káosza után komoly kontrasztot jelent ez a témája miatt kicsit a Veni Domine vagy a Saviour Machine dolgaira hajazó dal, de egyáltalán nem töri meg a lemez lendületét. A Janusszal aztán ismét visszatérünk az összetett prog-thrash világába, ami ha nem is annyira tömény, mint az Armageddon volt, mindenképpen egy odafigyelést igénylő, összetett darab. Az Inside The Outside Of The Outside egy elmebeteg instru darab (ilyen címmel mi más is lehetne?), a záró kettős Hindsight Bias és Mutant Messiah pedig ugyanezt a sort folytatja, épp csak még súlyosabban, valahogy úgy, mint fél órával korábban a The Armageddon Machine.

Ha nem bánod, hogy egy csapatnál nyoma sincs a verze-verze-refrén-verze típusú dalszerkezeteknek, egyébként pedig van kedved és energiád is sok időt feccölni egy lemezbe, ráadásul a technikás thrash metal a szíved csücske, akkor az In A Mirror Darklyval nem lőhetsz mellé. Számomra egyértelműen az idei év egyik csúcsteljesítménye.