Memoriam: The Silent Vigil

2018. április 18. szerda, 04:06 Oravecz Zoltán

Tweet #shockmagazin

memoriam_c Alig egy évvel az angol death metal veteránjaiból álló Memoriam bemutatkozó lemeze után már itt is a folytatás, ami igencsak gyors tempónak tűnhet még a mai túltermelésben is, és bizony végighallgatva a friss (?) anyagot, ez az érzésem csak erősödött. Ha rengeteg az ötlet, vagy még pálykezdő, lelkes fiatal bandáról van szó, akkor teljesen érthető a feszített iram, bár persze a több évtizedes zenei múlttal bíró öregeknek is akadhatnak termékenyebb pillanataik, túl a csúcskorszakukon is. Jó lett volna, ha ezt mondhatnám el a Memoriamról is, de nagyon nem ez az érzésem az új albumukkal kapcsolatban.

Pedig egyáltalán nem rossz az anyag, de bár olyan mérvű munka lenne maga a zene is, mint a káprázatos Seagrave-borító! Az első bökkenő, ami előtt némileg értetlenül pislogok, a lemez hangzása. Először komolyan azt hittem, valami demót hallgatok, annyira elszúrták az album megszólalását. Egy death metal anyag dörrenjen meg, horzsolja le a bőrt meg a húst a csontokról, darálja be a maradékot. A The Silent Vigil ehelyett ránk telepedik, akár a penész, amin keresztül a világ igencsak tompán és életlenül hallatszik. Talán az utóbbi néhány Danzig-korongot tudnám felhozni példaként: dohos és erőtlen a hangzás, nincs ezen mit szépíteni. No de milyen a zene? Hát... az is furcsa, felemás.

megjelenés:
2018

kiadó:
Nuclear Blast

pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?

( 14 Szavazat )

Klasszikus boltthroweres felhangokat üt meg a nyitó Soulless Parasite, a tempós, fogós témával aládúcolt kezdés utáni komótos középrész is kellemes, Karl Willetts hozza jellegzetes énektémáit, habár hangján egyre inkább hallani az idő múlását, és bár fentebb ekéztem a hangzást, azért legalább a sokszor oly mostohán kezelt basszusgitár dörgését is hallani szépen. A folytatás talán még erősebb, a Nothing Remains-ben Scott Fairfax kegyetlenül kavarja üstjében a rifförvényeket, veretes death metal ez, kár, hogy mintha víz alól szólna, és még a dal lekeverése is suta kissé. Az aprítós fajtából való a From The Flames, zakatolnak előre a tankok a harcmezőn, van itt lendület, ebből a szempontból az új lemez, az első fele legalábbis, erősebb elődjénél. És akkor jön a címadó dal, ami a lemez csúcspontja is lehetett volna, ha kidolgozzák rendesen. Eleve úgy kezdődik, mintha valami ötletdarabnak a demófelvétele volna, és maga a dal is csupán valamivel több, mint két perces, ami ugyanezt a benyomást erősíti. Pedig a főtéma kellően drámai, van benne fantázia, csak hát ez így félkész.

Innentől az album inkább az első lemez egyenesebb vonalára hajaz, meglepetésekben alig bővelkedő, de rutinosan összetapasztott dalok érkeznek szépen sorban, habár ez a bizonyos tapasztgatás eléggé érződik, sőt, néhol mintha a korábbi rostán kiszóródott dalok, ötletek kerültek volna be ide. Nincs például hat perc az As Bridges Burnben, mint ahogy a No Known Grave hét perce is inkább csak időhúzó vonszolódás.

Nagyon felemás, félkész jellegű lett a The Silent Vigil, ami nélkülözi az előd egységes színvonalát és egészséges hangzását, viszont néhol színesebbnek is tűnik. Végül azonban mégsem képes levakarni magáról azt a vádat, amit már többen is megfogalmaztak a lemezzel kapcsolatban, és amivel én is egyetértek. Vagyis, hogy ez egy amolyan maradékokból összehúzott album lett, legfőbb erénye pedig leginkább a saját stílussal rendelkező tagok játékából fakadó ösztönös karakter, ami miatt viszont mégsem lehet elintézni egyetlen legyintéssel.

Címkék:

Hozzászólások

#17 fulopmi 2018-05-11 13:08

A hozzászólók többségével ellentétben nekem nagyon beütött a lemez. A From The Flames pedig kegyetlen jó nóta!

Shock!

CD kritika tartalomböngésző