Egyre ritkább, amikor valamire abszolút nem számítok, és mégis nagyon megtetszik, így aztán maradéktalanul és feltétel nélkül örülök a Meshiaak bemutatkozó nagylemezének. Bár a váratlanság persze relatív, hiszen a Mascot kiadó neve eleve garancia a minőségre, és a tagságon végigfutva is egyből felkapja az ember a fejét, hiszen a bandában Jon Dette (Slayer, Anthrax, Testament, Iced Earth) dobol. A főnök ugyanakkor nem a metalszakma kedvenc beugró ütőse, hanem a Teramaze-ből ismert Dean Wells gitáros, a felállást pedig a 4Armból ismert Danny Tomb énekes és Nick Walker basszer teszi teljessé. És ők négyen bizony olyan fasza modern power/thrash/groove-lemezt tettek le az asztalra, amit tényleg bátran merek ajánlani bárkinek, aki kedveli a kellően súlyos metalt, viszont nem kizárólag a '86-os meg '88-as panelek visszaöklendezése okoz neki örömöt.
Mivel új bandáról beszélünk, kénytelen vagyok párhuzamokat felhozni a lényeg érzékeltetésére, de előrebocsátom: a Meshiaak nem szolgai másoló, hanem képes volt többé-kevésbé egyéni arculatot adni a zenének a stílus amúgy biztonságosan kipárnázott keretei között. Az alapok kétségtelenül thrashesek, illetve kisebb mértékben groove metalosak, a zene pedig zúzós, viszont abszolút kontrollált és komplex formában. Rengeteg fogós dallam, refrén, hangulatosan melodikus betét könnyíti meg, hogy az ember ráakadjon a banda hullámhosszára, ráadásul mindezt kifejezetten okosan, zeneien vezetik elő. Leginkább olyan nevek ugranak be a lemez hallgatása közben, mint a Grip Inc., a modernkori Forbidden vagy a 21. századi Testament, de az utóbbi évekből például a Demonica Demonstrous lemeze is elég közeli rokon. A Meshiaak összességében dallamosabb, sokszínűbb és kissé futurisztikusabb is, mint a Hank Shermann és Craig Locicero nevével fémjelzett csapat volt, de a muzsika intenzitása, egyszerre hagyományőrző és abszolút korszerű jellege mindenképpen hasonló.
Vagyis nem pusztán szívből és bicepszből, hanem agyból is dolgozik a zenekar, így ha valami egyszerre kellően brutálisat és dallamosat szeretnél hallani ezen a vonalon, ami ízig-vérig 2016-os és izgalmas, bátran merem ajánlani az Alliance Of Thievest. Engem igazából már a nyitó, kiváló refrénnel ellátott Chronicles Of The Deaddel megvettek maguknak, de az album a későbbiekben is végig tartja ezt a szintet, és ezzel együtt a figyelmet sem hagyja elkalandozni. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy kellően változatosra vették a figurát tempók tekintetében, és ugyan az albumot áthatja valami egységesen borongós, kissé disztopikus-apokaliptikus hangulat, egy pillanatra sem érzem unalmasnak az összképet.
A mind ritmus-, mind szólójátékát tekintve roppant finoman, avatott kézzel, egyszerre technikásan és érzéssel gitározó Wells tehát telerakta az albumot karakteres, erős dalokkal, Dette meg minden túlzás nélkül úgy dobol, hogy az ember csakis széles vigyorral tudja hallgatni. Viszont a dicsőség nem csak kettejüké, mert már az elején feltűnik, micsoda kiváló torkot találtak mindehhez Tomb személyében. A 4Arm nekem annak idején kimaradt, de Danny az itt nyújtottak alapján igazi kincs. Nemcsak baromi erőteljesen nyomja, hanem kellő hangterjedelemmel és dallamérzékkel is rendelkezik, amikor pedig – szerencsére elég gyakran – elővarázsolja azokat a kicsit Alice In Chains-beütésű, borultan nyújtott dallamokat, a libabőr is menetrendszerűen beérkezik. Bizonyos fekvésekben rejlik a hangszínében valami ripperes is, de tényleg számos módon szólal meg a kilenc dalban.
Amelyek, mint mondtam, marha jók. A sodró lendületű, de borzongatóan szépen elkapott chainses középrésszel, illetve lehengerlő dobmegoldásokkal operáló It Burns At Both Ends, a bivalyerős dallamokkal, atom szólóval ellátott I Am Among You vagy a fejlecsavaró riffelést hozó Drowning, Fading, Falling már elsőre meggyőztek, viszont az a legszebb ebben a lemezben, hogy a mélyebb rétegek csak később tárulnak fel. Rögtön hallod, hogy mennyire profi a muzsika, de hosszabb távon is bőven van benne annyi, hogy izgalmas maradjon. A két legdallamosabb témájuk pedig szintén igazi csúcspont, akár az epikus At The Edge Of The Worldről, akár a záró, monumentális magasságokba emelkedő Death Of An Anthemről beszélünk.
Adott tehát egy baromi jó dobos, egy baromi jó gitáros, egy baromi jó énekes (meg bizonyára egy baromi jó basszer is, de neki nincs annyi tere kibontakozni, mint a többieknek), ami már önmagában sem kevés, ám az egész ebben az esetben tényleg többet ad ki a részletek összességénél. Így szerencsére az eredmény is egy baromi jó lemez lett, nálam simán az év egyik legjobbja, ráadásul szinte a semmiből. Tényleg ne hagyd ki, én szóltam!
Hozzászólások