Shock!

Elképzelésem sincs, hogy a Shock! olvasói közül kinek mond valamit a dark jazz kifejezés. Ha létezik zenei műfaj, amellyel rengeteg embert ki lehet űzni az univerzumból, az egészen biztos, hogy az egyik a dzsessz és annak különböző formái. Nálam általában a hangulatomtól és az élethelyzetektől függ, mennyire vagyok fogékony a stílusirányzat ilyen-olyan megnyilvánulásaira, de ha például a műfaj már keveredik az általam legjobban kedvelt zenei irányzatokkal, azt valahogy könnyebben be is tudom fogadni. Így vagyok a dark jazzszel is, ami az önmagukba öntudatlanul zuhant muzsikusgéniuszok megemészthetetlen és öncélú, fúziós improvizációi helyett sokkal inkább a hangulatról és annak megteremtéséről szól.

A multi-instrumentalista Michael Arthur Holloway utóbbi műfaj jeles képviselője, én pedig korábban még az életben nem hallottam róla, de hála a jóságos internetnek, egyszer csak szembejött velem, és úgy beszippantott ezekben a szürke, hideg napokban, mint a hazafelé sétáló Józsi bácsit a sarki kocsma. A neten található minimális információból kábé semmi sem bogarászható ki az ünnepeltről, azon kívül, hogy Oregonban él, zenélget, és 2016-ban már megjelent egy hasonló szellemben fogant lemeze Guilt Noir címmel, de az szinte biztos, hogy minden hangszerért ő a felelős.

Füstös, noir-hangulatú, a szaxofon bizsergető és melankolikus hangjára felépített kompozíciók jöttek velem szembe, ami önmagában még nem is lenne olyan nagy szám, azonban itt olyan atmoszféra van jelen, hogy aki alapból imádja ezt az érzést, kizárt, hogy ne kattanjon rá rögtön már az elsőnek felcsendülő hangokra is. A szintetizátorok által szolgáltatott komor alapok is csak azt erősítik meg, hogy ez a muzsika bizony csak sötétben/szürkületben működik tökéletesen, vagy még inkább olyan árnyékos helyeken, ahová csak a hold minimális fénye, netán egy gyertya pislákoló lángja szűrődik be. Ilyen körülmények között viszont még búskomorsága ellenére is libabőrös állapotba tudsz kerülni tőle, főleg ha még a szerző kísérő szövegét is száz százalékig megéled: „Ezúttal a sötét dzsesszt vittem le a tengerpartra, ahol a noir melankóliáit házasítottam össze a Csendes-óceán elsöprő nagyságával."

Annak sem lenne sok értelme, ha egyenként elkezdeném kielemezni a végtelenül lassan hömpölygő, a sötét óceán megnyugtató hullámzását valóban magad elé vizuáló dalokat, hiába kapott szinte mindegyik olyan egyedi címet, amihez abszolút illeszkedik a zene is (Abandoned Boardwalk, Nautilus, Grey Winter Blues, Iredale Ghosts, The Coral Club, Closed For Winter satöbbi)... Itt minden az elvágyódós atmoszférateremtésről szól, ami ráadásul tökéletesen ellenpontozza például az ünnepek alatt sokadszorra ránk ömlesztett ál-vidámságot, miközben tudjuk jól, hogy egyébként semmi okunk dínomdánomra ezekben a keserves időkben. Jelenleg sokkal valóságosabb élményt nyújt Holloway lelket simogató, természetes zajokkal vegyített instrumentális muzsikája, mint a minden év végén előkapott, végtelenül unalmas és giccses karácsonyi dallamok, melyek tényleg már csak extrém körülmények között jelentenek valami újdonságot.

Ha szereted Angelo Badalamenti és az ő sajátos avantgarde filmzenéjével félig megteremtett Twin Peaks világát, illetve a misztikus-titokzatos szférákba elutaztató muzsikákat, nem kell sokat gondolkodnod, hogy kinek a lemezét kell most azonnal végtelenített lejátszásra állítanod. A pontszámnak itt semmi jelentősége nincs.