A rock 'n roll/sleaze/glam színtér keresztapja úgy döntött, hogy a Hanoi Rocks második feloszlását követően egy visszatekintő koncertlemezzel indítja be ismét szólókarrierjét. A hazai pályán, Helsinkiben felvett anyag elsőre abszolút rendben lévőnek tűnik, hiszen a mostanában Sami Yaffát (Hanoi Rocks/New York Dolls) és Gingert (Wildhearts) is maga mellett tudó Monroe (szinte) minden korszakába visszanyúlt egy kicsit ezen a kellően zajos, de azért korrekt, arányosra kevert felvételen.
Így a Hanoi Rocks alapvetések mellett nem hiányozhatnak a saját néven kiadott legnagyobb számok némelyike (Not Fakin' It; Dead, Jail...), plusz a jól ismert feldolgozások a The Damned-től, Johnny Thunders-től, vagy a Stooges-tól. Szívem csücske, a Demolition 23 lemez kapja talán a legnagyobb hangsúlyt, viszont a másik csúcspont, a Not Fakin' It lemez mintha kissé háttérbe szorult volna. A Steve Stevens gitárjátékától transzba esők meg akár a Jerusalem Slim tételek kimaradását fájlalhatnák, bár azokhoz nyilván kellene egy olyan gitáros is, aki élőben is igazságot szolgáltat azoknak a daloknak.
Egy ilyen karrier-áttekintő kvázi-feldolgozás lemez esetében nyilván nem lehet mindenki kedvére tenni, de ha már feldolgozás, akkor a korábbi Monroe lemezeken szereplő tételek helyett jöhetett volna valami újdonság. Mondjuk, ha már sikerült egy Ginger kaliberű játékost becsábítania, akkor előszedhettek volna valami korai Wildhearts-klasszikust, hadd érezze magát kedvenc depressziós heroinistánk is elismerve egy kicsit. Monroe persze elemében van végig, nehezen tudom elképzelni róla, hogy a színpadra kerülve rossz formát mutasson. Szerintem ha Slashéknek nem kéne annyira odafigyelniük az üzleti szempontokra, akkor a Velvet Revolver következő énekesét nyugodtan hívhatnák Michael Monroe-nak is...
A Tavastia Clubban rögzített felvételen elnyomnak két új számot is: a Motorheaded for a Fall inkább csak aranyos, de nem alapvető, a You're Next viszont pont olyan húzós, arcbamászós rock 'n roll, amilyet várnék tőlük. Ez a koncertlemez tehát inkább csak jóleső ajándék a fanoknak, akik már mind az azóta elkészült új stúdiólemezre (Sensory Overdrive) csorgatják a nyálukat. Az előjelek kedvezőek, hiszen Monroe-nak mindig is kellett egy dalszerző társ az igazán ütős lemezeihez, (McCoy, Little Steven vagy Steve Stevens), és most Ginger személyében ezt megkapta. Másrészt Monroe-nak sikerült a másodhegedűs szerepbe kényszerülő Gingert maga mellett tartania (legalábbis a stúdiózás végéig), és hogy ez mennyire komoly teljesítmény, arról többek között Nikki Sixx (Brides of Destruction) vagy a The Throbs-os arcok is tudnának mesélni. Mindenesetre két ekkora egyéniség nem hozhat össze rossz lemezt, én már fenn is tartottam egy helyet neki a 2011-es listámon!
