Talán sportszerűtlennek tűnik, ha egy zenész friss albuma kapcsán rögtön a zenekara felől érdeklődünk, és azt találgatjuk, miért jelent meg éppen most a szólólemeze, mi lehet a háttérben. Michael Romeo esetében sincs ez másként, ugyanakkor megvan minden okunk rá. A New York-i gitáros a Symphony X origója, leke és motorja. Akkor van Symphony X, amikor Romeo van. Jóllehet, a csapat dalaiba Michael Pinnella is beleteszi a maga részét – és kisebb arányban a többiek is –, azért teljesen nyilvánvaló, hogy az alapötletek, a körítés, a hangszerelés zöme, a történetek mind a zenekar XXL-es Michaeljétől származnak.
Ismert, hogy az Adrenaline Mob turnébuszának balesete és David Zablidowsky halála miatt Russell Allen nagyon sokáig nem volt jó passzban, emiatt jó ideig nem is vállalt fellépést az énekes, emellett pedig a Trans-Siberian Orchestrában is akadnak kötelezettségei. Symphony X jegelve tehát. Ilyen történésekkel körítve nem csoda, hogy az alkotó szellem bezárva érezheti magát, márpedig Romeo tálentuma és zeneszerzői habitusa nem maradhatott a közönségtől elzárva, amint azt el is mondta pár interjúban. Jött az első rész 2018-ban, csoda volt a maga nemében, és most, 2022-ben érkezett meg a második fejezet.
Aki esetleg még soha nem hallott ezen írás főszereplőjéről, és a fentebbi, bő lére eresztett szimfoniekszezés után sem lenne képben vele, annak mondom: természetesen ez az album sem áll túl távol a teljes csapat műveitől. Sem hangzásában, sem összetettségében, sem stílusában, egyáltalán. Sietve, óvatosan hunyorítva még ki is jelenthetnénk, hogy ugyanaz pepitában a két War Of The Worlds lemez, mint a Symphony X munkássága. De hogy miért nincs így, arról két, jelentős különbség tesz: az énekesek személye és Michael Pinnella hiánya.
Az első részen egy ismeretlen, de annál kiválóbb hang, Rick Castellano állt a mikrofon mögött. Az ő stílusa sem esett messze Allenétől, dallamaik és hangszínük is teljesen összevethető. A második rész énekesi posztja viszont a szélesebb körben ismert, sokak által méltatott horvát énekesé, Dino Jelusic(k)é lett. Az ő hangszíne már jóval inkább a karcosabb, vaskosabb, nagyon elborultan bluesos stílust idézi, leginkább Jorn Lande juthat róla eszünkbe. Jelusic maradéktalanul belehelyezkedett a zenébe, szinte tökéletesen hozza azokat a figurákat, amiket szoktunk hallani a Romeo-iskolában megszokott alapok fölött, erőteljes, rekedtes, középfekvésű dallamok, nagyon erőteljes magasak, és már-már hörgésbe forduló mélyek. Azért csak „szinte", mert épp itt érezni kicsit túlzásnak Dino erőfeszítéseit, szó szerint a feszített erődemonstrációkat: helyenként sok, amit az éneklésbe belevisz, az elcsépelt „a kevesebb néha több" kitétel most is megállná a helyét. Példaként említhető akár a Divide & Conquer, ahol kicsit olyan érzésem van: ha kevésbé tolná túl a verzéket, még szebb lenne az eredmény. A Just Before The Dawn líraibb hullámain viszont nagyon szépen lovagol, igaz, ott a témavezetés is lehetővé teszi és meg is kívánja a sokszínűbb előadást. Mindent egybevetve azért Jelusic teljesítményét vétek lenne becsmérelni, mert nagyon is kimagasló, amit véghez vitt ezen az albumon, minden más csak szőrszálhasogatás.
Nos, ami a zenei alapokat illeti, közelíthetünk számtalan irányból, vesézhetnénk klasszikus zenei, filmzenei, power metal, heavy metal, progresszív metál szemszögéből, a végeredmény úgyis az lesz, hogy ez egy semmi mással össze nem téveszthető Michael Romeo-alkotás. Ahogy indul, egy erősen filmzenei hangulatokat felvonultató darab, ilyet is hallottunk már SyX-lemezen, az első War Of The Worlds részen is, egész egyszerűen magával ragad, beszippant, akár az éppen a Szépművészetiben látható, részletgazdag Bosch-alkotásokra is ráhúzható ez a nyüzsgő intró. A folytatásban aztán megérkeznek a nehéz riffek és a kinyíló, íves refrének, de hiába ugyanaz a recept, mint a főzenekarnál, mégis izgalmas marad az eredmény. John Macaluso szinte a hivatalos második számú dobosa Romeónak, az ő összetett játéka is hozzájárul a színes, szerteágazó, mégis fogós zenéhez. Azt ugyan kicsit sajnálom, hogy sokszor ragad rá a kétlábdobra, de még bőven a viselhető kereteken belül van, és hallhatóan érti, mi Romeo világa, mitől lesz olyan a dalok lendülete, amilyennek a szerző kigondolta.
Itt jön a képbe a korábban hivatkozott Pinnella játéka, pontosabban annak hiánya, ami egyértelműen megkülönbözteti szétválasztja a Symphony X-et Michael Romeo szólólemezétől. Azok a sötét, misztikus hangulatú billentyűs festések nem jelennek meg a War Of The Worldsön, és bár jelentős mennyiségű szintetizátorsáv hallatszik ezen a korongon is, mégis más karakterrel jelennek meg. Nincsenek zongora- vagy szintiszólók sem, de hát talán ez nem is elvárás egy ilyen kvalitású gitáros szólólemezén.
A súlyos, nehéz darabok mellett nem nagyon kapunk könnyedebb számokat, az egyetlen ilyen dal a Just Before The Dawn. Ez is hagyományos hangulati óriáskerék, ahogy a szerzőtől megszokhattuk, melankolikus alaptónusból kúszik át fényes magasságokba, majd vissza, hogy aztán a szóló derült égboltként hasson. Az ezt követő Hybrids teljesen más jellegű darab, azonban a kettőt egymás után illesztve emlékeztet egy külön kis kétrészes minisorozatra, epikus lezárással a végén. Úgy általában is jellemző a dalokra, így aztán az egész lemezre, hogy az egyes számokat nagyszerűen ki lehetne bontani monumentális darabokra, megfordítva: az egyes dalok olyanok, mintha egész estés előadások összefoglalói lennének, annyi téma, aláfestés, mozzanat és motívum húzódik meg bennük. A Hunted című instrumentális közjáték kiválóan ellazít, hogy aztán a Maschinenmensch komor, vonósokkal bőven telepakolt úthengere földbe döngöljön. De még mielőtt nagyon elszomorodnánk, ennek a refrénje is diadalmas hangulatot keltve nyílik ki.
A dalokban – egyáltalán nem meglepő módon – Romeo csillog, tündököl, ami önmagában sem újdonság, de ezúttal tényleg extrákat mutat, a korábbiaknál valamivel érzékenyebb a játéka, mintha jobban menne az alaptémák keltette hangulatok után. John DeServio basszusjátéka többnyire belesimul a ritmusozásba, csak néha kandikál ki egy-egy szakasz erejéig amolyan színező jelleggel. A hangzást Romeo és hangmérnökként a DGM-ből, illetve számos Frontiers-projektből ismert Simone Mularoni alakította ki. Kevésbé szikár, mint a Symphony X utóbbi lemezein, és a szimfonikus részek is csiszoltabbak, életszerűbbek.
Akármennyire is ismerős megoldásokból állt össze ez az album, és legyünk képben bármennyire is Michael Romeo figuráit, zenei világát illetően, egyszerűen képtelenség kiismerni, mit alkot a mester a következőkben. Jóformán fricskának is beillik, hogy a bónusz címkével jelölt két extra dal (The Perfect Weapon, Alien DeathRay) is ugyanolyan minőségű, ugyanolyan izgalmas, mint a nem-bónuszok. Miért ne, ha megteheti? És mi tagadás, ez a kiadvány számos helyen szimfonikusabb a Symphonynál is. A cinikus énemet is elhallgattatja ezzel, mert még mielőtt azon gondolkodnék, vajon ellőtte-e már puskapora jó részét Romeo, a következő kiadvány azonnal észhez térít, hogy jócskán van még a kelléktárban.
Bármikor jöhet ilyen bármelyik név alatt.
Hozzászólások