Shock!

1997 körül nagykanállal faltam a progresszív metalt, így nem csoda, hogy elemi erővel hatott rám a Symphony X The Divine Wings Of Tragedy albuma, miután szinte kanosszajárással felérő, több hónapos nyomozást követően végre be tudtam szerezni a korongot. Ma is a műfaj egyik csúcsalkotásának tartom azt a lemezt, amelynek minőségét és ihletettségét a New Jersey-i ötös később már egyetlen lemezén sem volt képes megközelíteni. Legalábbis az én olvasatomban, akinek már a Twillight in Olympus is csalódást okozott, a 2000-es években született anyagok többségére pedig mindez hatványozottan igaz volt. Leginkább azért nem nekem szóltak azok a lemezek, mert érzésem szerint Michael Romeóék felborították rajtuk a korai munkákon még jelen lévő egyensúlyt, illetve máshová helyezték a súlypontokat: minél inkább rágyúrtak a metalos jellegre, annál kevesebb maradt azokból a progrockos motívumokból, amiket anno kölyökként, Kansas-lemezek hallgatása közben szívtak magukba. Nyilván a statikusan feszülő, feloldásokban korántsem dúskáló, kompozíciós kifinomultságát félretevő Symphony X térnyerése elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy ne topogjanak egy helyben, hogy ne mindig ugyanazon lemez egyre haloványabb másolatát készítsék el. Megértettem, elfogadtam a stratégiát, de nem szerettem.

Talán pont azért vártam Michael Romeo első igazi szólólemezét annyira, mert úgy voltam vele, hogy önállóan biztos nem olyan anyagot tesz majd le az asztalra, mint a legutóbbi Symphony X-korongok, és hátha visszahoz valamit abból, amit annyira szerettem benne régen. Részben igazam lett, részben nem. Mindannyian tudjuk, hogy Romeo legalább hetven, de inkább nyolcvan százalékban a Symphony X zenéjének és hangzásának fő letéteményese, aki egészen biztosan nem képes kibújni a bőréből szólóban sem, tehát aki ezt várta, csalódni fog. Teljesen természetes, hogy e szólólemez és az anyazenekar világa sok tekintetben fedi egymást, sőt, még az is az, hogy a gitáros Rick Castellano személyében olyan embert állított a mikrofonhoz, aki nagyjából ugyanabban a stílusban mozog, mint Russell Allen. A lényegi eltérés a hangszerelésben mutatkozik meg, mert noha zenekari szinten korábban is flörtölt masszív nagyzenekari hatású dolgokkal, ezt a filmzenés vonalat ennyire még egyetlen korongján sem fejtette ki Romeo.

Ezzel persze elárultam, hogy a gitáros elsősorban komponista-szemszögből dolgozta ki a témáit, ami felettébb üdvözítő, mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy csak Hans Zimmer- meg John Williams-hatású vagdalkozásból áll a korong. A majd' négyperces Introduction instrumentális indítása persze pont ilyen, emberünk a napnál is világosabbá teszi vele, hogy a Star Wars meg a többi Williams-mű rendesen belekódoltatott anno a zenei DNS-ébe. Noha Romeónak nem állt olyan költségvetés rendelkezésére, hogy hatvantagú szimfonikus zenekarral dolgozzon, a mindenféle hangminták segítségével kialakított hangszerelés mégis meggyőző, amibe a gitárt is jó ízléssel simította bele. Abszolút nincs olyan érzése az embernek, hogy olcsó vásári bóvlival akarják kiszúrni a szemét, ami különösen jóleső és üdítő érzés, ismerve az európai szimfometal-alakulatok giccsparádéba hajló, parasztvakító megoldásait.

A Introduction tégláról-téglára építkező felvezetése tökéletesen ágyaz meg a Fear Of The Unknown énekes témájának, ami akár korai Symphony X is lehetne: egy neoklasszikusan gyorsuló, régisulis darabról van szó, amiben visszaköszönnek az Introduction motívumai. Castellano dallamai azonnal fognak, a gitárszólóját pedig rögtön visszatekered a lejátszón. Aztán újra és újra. Aláírom, rohadtul hatásvadász, főleg az üreshúros téma a második felében, mégis ellenállhatatlan, ahogy az eltéveszthetetlen hangzással, technikával és dallamvilággal rendelkező húrbűvész még egy Uli Roth-ízű figurát is elsüt ebben a betétben. Az ezt követő Black a lemez legsúlyosabb perceit körvonalazza, habár nem kizárólag thrashbe hajló triolás riffelésről és nyaktörő tempózásról szól a történet. Castellano itt is jó érzékkel faragja a refrént, a megcsavart középrészt pedig hangszeres szempontból bontották ki alaposan. Érdemes megfigyelni a ritmusszekció játékát, az Arkban egykoron zseniálisan ütő John Macaluso és a Black Label Society-basszer John JD DeServio duója egyszerre atomikusan feszes és fölényesen elegáns.

Ortodox progmetalos-körökben a Fucking Robots című tétel nem biztos, hogy egyöntetű örömujjongást vált majd ki, mert a jó előre beharangozott dubstep-elemek tényleg megtalálhatóak itt, ráadásul az egész téma modernebb színezetű a dallamvilág tekintetében is, ugyanakkor van benne annyi a Romeo-világból, hogy nem lóg ki nagyon az összképből. A soron következő Djinn természetesen a gitáros közel-keleti, főleg arab zenékhez való vonzódását elégíti ki. Elsőrangú a dal, erős Symphony X-ízekkel operál, egyben előkészíti a terepet a lemez központi tételének, a grandiózus Believe című darabnak, ami nyolc és fél percbe sűríti mindazt, amit Michael munkásságáról tudni kell. Erőteljes progrock-hatásai, lélegzetelállítóan aprólékos, kifinomult hangszerelései, örökérvényű refrénje mind-mind imádnivalóak, a gitáros bluesból táplálkozó szólója pedig amolyan bónusz, hab a tortán. A Believe monumentalitása után már kicsit nehéz visszazökkenni a rövidebb, lényegre törőbb dalok világába, noha a War Machine vészjósló instrumentális progmetal filmzenéjében és a Constellations tökéletes ívet leíró zárásában azért a gitáros rendesen kiaknázta a hangszerelésben lévő lehetőségeket.

Manapság nagyon ritkán hallgatok mind progresszív, mind neoklasszikus gitárzenét, ez a lemez azonban hónapok óta forog, mert nem tudom megunni. Ez pedig csak az jelentheti, hogy jók a dalok, ki fogják állni az idő próbáját. Szerintem nem csalódhatsz, ha valaha is szeretted Romeo dalait és játékát. Várom a már most beharangozott folytatást.