Shock!

Nem tudom, öreg barátunk mennyire sorozatnéző típus, de neve alapján eléggé adta magát a szójáték a régóta ígérgetett szólólemez címéhez, az alternatív történelmes For All Mankind pedig, melyet jómagam éppen a megjelenés környékén abszolváltam, szintén adja magát kikacsintásos párhuzamként. Ironikus véletlen, és hát a jó Mick nyilván egész életében hallgathatta a Mars-küldetéshez kapcsolódó „poénokat″, vélhetően egykori zenésztársaitól is. Az efféle froclizásoknak kevés köze lehetett végül ahhoz, hogy kenyértörésre került sor a Mötley Crüe berkein belül, de ettől még tekinthetjük komoly missziónak ezt a végre teljes valójában élvezhető zeneanyagot.

Egyrészt annak is örülhetünk, hogy egyáltalán elkészült, tekintve, hogy az immár 73 éves Mick egészségi állapotáról is sok aggasztó hír érkezett az elmúlt években; másrészt pedig a projekt is eléggé nyögvenyelősen haladt. Az első infók egy esetleges szóló EP-ről már tíz éve megjöttek, képbe került aztán John Corabi is, végül ő balra el, és a vele készült dalok is mentek a levesbe. Ki is akadt ezen a maroknyi, de annál hangosabb Motley Crue-rajongótábor, ugyanakkor kijelenthető, hogy a ma már harmincéves klasszikus szellemisége nem lett az enyészeté.

A kifejezetten húsos riffelés, a húzós dobalapok (Ray Luzier rules!) általánosságban is megidézik a nagy művet, konkrétabban pedig a nyitódal Loyal To The Lie és a második Broken On The Inside eleje, de főleg a Killing Breed juttatja eszembe azt – ez utóbbinál már tényleg csak Corabi hangja hiányzik a teljességhez. Na, nem mintha az Adler zenekarból ismert, dalszerzőként is tevékeny részt vállaló Jacob Bunton és a számomra teljesen ismeretlen Brian Gamboa gyenge lenne, sőt. Más kérdés, hogy elég nehéz őket megkülönböztetni, és valahogy a zene sem olyan igazán egetverő, még a lemez relatív rövidsége ellenére sem ragad magával annyira, mint azt vártam volna. Abszolút prémium színvonal hangzásilag, zenélésileg és mindenhogy, de nekem az összkép kicsit túlságosan is amerikai mainstream rock, amivel egyébként az égvilágon semmi gond nincs, viszont sem nem értek hozzá, sem nem fogott meg soha különösebben.

Mármint dehogynem, hiszen szeretem a gyorskaját is és tök jó dolog Ain't Going Back-típusú ökölrázós slágerekre bólogatni bármilyen szituban, de valahogy egy Mick Mars-szólólemeztől én valami bluesosabbat, mélyebbet vártam volna. Van persze bluesnóta, de az inkább csak levezetés a legvégén, és itt sem az jut eszembe, hogy bárcsak az egész ilyen lenne. Ellenben simán elviselnék némi akusztikus gitárt, kis country feelinget, egyebeket, bőven elférnének a rengeteg keménykedés között. Amikor aztán lírába megyünk át, akkor tiszta Sixx: A.M. a feeling, persze, ha belegondolok, ez sem meglepő, elvégre a gyökerek és hatások mindig is közösek voltak. Az Alone merengősebb darab, a Memories pedig egyszálzongorás-szimfonikus hangszerelésű és mint ilyen, Bunton nagy pillanata is egyben – mondjuk a hangjára engedett effekttől kicsit erőltetett is lesz az egész, igazából semmi szükség nem lenne ilyesmire, de hát manapság nyilván boomer dolog számonkérni ezt, és a dal ettől nem lesz rosszabb.

Összességében véve tehát megüti a szintet ez a bemutatkozás, és minden Mötley-rajogót csak biztatni tudok a meghallgatására, de Mick gitározásának nagy barátjaként nekem kissé csalódás, mert többet is mutathatott volna saját magából. Na nem baj, majd legközelebb – izgalmas idők következnek, mert a nélküle készült új Mötley-szám is kimondottan érdekes lett.