Fent említett egy germán csoportosulás, olyan nevekkel, mint Kabus, Zirnsak és Akoto. Világos? Na. Ez ráadásul egy olyan germán banda, amelyben a világon semmi germános nincs. Afféle modern ízekkel kacérkodó metalt nyomatnak, ami szerencsére nem nu - bár néhol veszélyesen közelít.
A korszerű hangzás itt-ott az Evereve-et juttatja eszembe, de talán csak azért, mert nem ismerek több olyan német bagázst, akik ezzel a fajta iránnyal próbálkoznak. Akadnak komor, gótikus - akár darknak is nevezhető - pillanataik épp úgy, mint progresszív felhangokkal elhintett megmozdulások.
A nyitó nóták - Made to Measure, Destination 666, Desperate - a könnyebben fogyasztható, tempós, dallamokkal telepakolt cuccok közé tartoznak, a maguk naprakészen elektronikus ízű énekével, effektjeivel. Karcos riffek, elszállós, éteri hangok, nyers gityóröfögés, fülbemászó melódiák kusza-kellemes elegye. Az első prog bevillanások a Desperate-ben csíphetők el, majd a Mucher No Illores latinos pilinckái szolgálnak átkötésül a Dead End Love-hoz, amely árnyalatnyival klasszikusabb vonalú nóta elődeinél. Dallama az én füleimnek kissé "skandi", ám ez előnyére szolgál, hisz cseppnyi Sentenced-íz még senkinek sem feküdte meg a gyomrát... A Gallery In Black lírai zongorafutamai megálljt szabnak a lendületnek és elmerülhetünk egy ballada valóban szelíd áramlatában, amely idővel bedurran ugyan, de így is okés.
A címadó Below (ezúttal kötőjel nélkül) ordasként ront ránk lehangolt riffjeivel - mintha csak köze lenne Kukk Billyék Low-jához... Ez bizony elég nu-hangvételű cucc, de azért nem vészes a helyzet, doktor Carterék békében melózhatnak a sürgősebb eseteken... A valóban csendes-szelíd A Silent Moment utáni The Sobering visszatérés a kezdeti dinamikus, dallamos területre. Kifejezetten hallgatóbarát nóta, egyike a legjobbaknak. A They Speak kissé Megahalálosnak tetszik, akár az If you Wish... Persze csak módjával, nem kell rögtön kópiára gondolni. Inkább csak mindfieldesen Mega, de azért a jelek tagadhatatlanok. Az album végére is jutott a finom, fülbekúszó nótákból, ami mindenképp erény. A Night's End című utolsó tétel romantikus, sötétebb vizekre evez, hangjai elúsznak, lebegnek az éterben, sejtelmesen lengnek köröttünk. Szolid visszafogottsággal zárják le az albumot - noha néhány zord riffet megtakarítottak a srácok a végére.
Rainer Sickler hangja időnként azt hiteti el a hallgatóval, hogy a srác lapozóujja egy satu pofái közé került, miközben a sportújsággal trónolt a retyezáton és állatira nem akart neki sikerülni az aknatelepítés. Szorult egy helyzet! Orgánumában vagy egyfajta Mustaine-színezet, ami főként a rekesztéseinél tűnik fel. (Hű, ezért valaki meg fog ölni, haha!)
Nem rossz album ez a Be-low, elég érdekes színt hoz a palettára. De hogy mennyit ér? Ezt mindenki maga döntse el. Én bizalmat szavazok a fiúknak - tán azért, mert helyenként Evereve-es, márpedig az a banda a szívem csücske...
