Igen nagyot néztem, amikor a Misbegotten nevű osztrák együttes myspace-es honlapján azzal szembesültem, hogy az érintett csapat idén ünnepli 15. születésnapját. Először ugyanis magát a lemezt hallgattam meg, s csak aztán néztem némi infó után a bandát illetően, s az új albumukon hallott zene alapján én valami ifjonc, kiforratlan, a nagy példaképeket alázatosan másoló gárdára számítottam.
Ezek az osztrák huligánok azonban kinézetre sem épp mai hajtások, a Keeping Promises pedig a negyedik alkotásuk a sorban. Eleddig nem volt szerencsém a munkásságukhoz, a sablonoktól hemzsegő, álmosítóan unalmas lemezük alapján pedig eszem ágában sincs pótolni ebbéli hiányosságomat.
Ha azt a nevet mondom, hogy Hatebreed, nemhogy közel járok a megoldáshoz a Misbegotten zenéjével kapcsolatban, de ezzel a kilenc, tudatosan egymás mellé illesztett betűvel nagyjából 90 kb-nyi word dokumentumot és még vagy 1800 karaktert spóroltam meg, arról már nem is beszélve, hogy nem kell hosszasan halmoznom a mindenki által unalomig ismert közhelyeket arról, hogy milyen középszerű és felesleges ez a horda. Mert elkezdhetem én itt sorolni, hogy annyira hardcore ez, mint amennyire thrash, meg hogy a vokalista hangja ugyan erőteljes, ám folyamatos üvöltözése már az első fél percben semmitmondó; igen, ez is egy olyan lemez, amit a büdös életben nem fogok elővenni még egyszer, mert minek?
Persze nem bűnrossz az anyag, és még a crossover csapatok kedvelői akár tehetnek is egy próbát a Misbegottennel, ám erőltetett szürkesége útját állja annak, hogy igazán szerethetővé váljon a Keeping Promises. Én inkább lapoznék.
