Shock!

Bevallom, sohasem kerültem közel a Molly Hatchet zenekar munkáihoz, holott az 1978-ban kiadott első albumuk platinalemez lett - ezzel egy igen sikeres sajátos arculatú zenekarként mutatkoztak be - , de az azutáni munkáik valahogy elsiklottak mellettem.

A banda 25 éves évfordulóján rögzített egy dupla koncertalbumot, de nem nagyon hiszem, hogy Magyarországon túl nagy ismertségük lenne. (Én valahogy a 25 év alatt inkább a borítóképeikkel találkoztam, amelyeket olyan híres művészek alkottak, mint pl. Frank Frazetta, - ebből is kitalálható, hogy egy barbár, harcias kinézetű borítókkal jelentkező zenekarról van szó). A mostanin is egy harcos törpeféleség hadakozik - egyből egy harcos, tradicionális metal zenére számítottam tehát.

A nyitószám (Son of the South) úgy robbant ki a hangfalból, mint egy dühös gyorsvonat; kőkemény dobok, zakatoló ikergitárok, tehát egy jófajta old-school, rock and roll alapú muzsikával találtam szembe magam, és az első név, ami egyből beugrott: az AC/DC. Később inkább az Aerosmith villant be, illetve néha még a Mötley Crüe is... Jók a gitártémák, hasítanak, a dob feszesen, pontosan hozza az alapot (Shawn Beamer nevű úriember püföli a bőröket, időnként nem is akárhogy), a rekedtes ének azonban nem igazán izgalmas, és túl soknak tartom a női háttérvokálozást is.

Bejön a Get in the Game jó kis szomorkásabb ikergitáros kezdése, de azután ugyanúgy, mint az előző számokban, belecsapnak a bluesos, rock'n'rollos menetelésbe. Igazából a kedvenc Cinderella albumom, a Long Cold Winter kezdőnótája, a Falling Apart At The Seems jut eszembe, de az már korszakokkal ezelőtt volt... valahogy így vagyok ezzel a lemezzel is: a '80-as évek végén biztos vendég lett volna ez a korong a házibulijaimon. Most esetleg egy autóút erejéig tenném be az autó HiFi-be, de kétszer biztos nem hallgatnám meg. Korrekt anyag, de a baj az, hogy sokszor a jó kezdés miatt egy erős nótára számítok a korai Priest erejével, de aztán átcsapnak a számok a fent említett hard rockos száguldásba, néha kifejezetten gyenge refrénekkel, hiába a háttérvokál, mégis erőtlen a téma.... Glam rock fanatikusoknak ajánlom, én inkább maradok az AC/DC albumoknál, azok valahogy tökösebbek, magával ragadóbbak. Kellemes meglepetésként ért az utolsó, zongorával megtámogatott, lassabb szám, a Rainbow Bridge, ami a lemez legkiemelkedőbb tétele, kifejezetten fülbemászó verzékkel (ez biztosan jól szól egy stadionban, több ezer rajongó kíséretével!)

Úgyhogy a pontszám az utolsó szám figyelembevételével egy erős 6-os.