Shock!

Mi jót lehet elmondani a mai death metalról? Hogy van. Ez mondjuk elsőre erős érvnek tűnik, de hát ez mégiscsak kevés. Hogy kísérletezős? Az jó lenne, csak akkor meg az az abszurd helyzet állna elő, hogy a death metal megszűnne death metalnak lenni. Eleve, gondoljunk bele, ez a stílus eredetileg, nagyon lesarkítva, akkor jött létre, amikor a nyers múltban a thrash nekiállt kísérletezni. Szóval adja magát a konklúzió: a mai valódi experimentális death metal valami egészen új zene lenne, nem is lehetne már death metalnak nevezni. Na, ilyesmivel én egyelőre nem találkoztam, és ebben benne foglaltatik az is, hogy a Mortify sem ilyen, vagyis nem nem death metal, azaz death metal a javából.

Ami miatt mégis érdekes lehet, hogy a technikás oldalt erősítik (ami nem összekeverendő a progresszívvel vagy experimentálissal, ami más néven kísérletezős, ez viszont a fenti eszmefuttatás alapján eleve szóba se jöhet), vagyis az egyébként gyakorta sablonos témákat úgy keverik, olyan komolyabb szintű hangszerkezeléssel meg jó adag fantáziával, hogy abból, ha nem is valami égboltozatot sikítva-bőgve alászaggató, de mindenképp kellemes végeredmény születik. Én persze már jó ideje csak elvétve hallgatok mai déemet, szóval az eddigi okoskodásomat is esetleg könnyű lehet megcáfolni, de hát egyrészt azért vagyunk a föld pofáján, hogy okoskodjunk, másrészt meg... azt most elfelejtettem.

Szóval, a Mortify. Direkt név, olyan antik death metalos, puhán bűzös, mégis nosztalgikus. A borító szép, csinos, vonzó, igazi feleségnek való, bár a kelleténél több rajta a rothadó húscafat. Csak hogy tovább menjünk ezen az úton: az ötven perces időtartam inkább teltebb arára utal, ha meg belepillantunk a képzelt dedikált-limitált kompakt diszkünk dallistájába, egyből tovább tenyészik a gyanú, látva tizenkét darab számot, ami 12. Hát így állunk Chuck Schuldiner színe előtt. Merthogy a chilei Mortify második lemezén bizony vastagon ott húzódik a Death egészen korai világának fülledten pinceszagú erotikája, de fellelhető a későbbi technikásabb szellemiség is, s így felhozhatóak még, e cikk szerzőjének nagyfokú hozzáértését bizonyítandó, olyan nevek, mint az Autopsy, Obituary, Death, Cancer, Mortify, Obituary satöbbi. Magyarán a lemezen keveredik mindaz, ami a formáció ifjú tagjaira jelentős hatással volt, vagyis a korai barlanghangzású, néhol thrashbe visszanyúlkáló death, meg a komplexitással evolúciós fejlődést produkáló későbbi vonal.

Olyan ez a zene, hogy jó hallgatni. Ugyanakkor a végére érve azt a kínzó vágyakozást sem érzem egy repetáért, amit mondjuk egy Bolt Thrower-lemeznél szoktam. Amiben azért a dél-amerikaiak mégis nagyon erősek, az a hangulat. Mindjárt a nyitó Beneath The Emptinessben ott egy aurálisan megkapó rövid témázás, erre a melankolikus aprításra pedig Cristian Fuentes hangja teszi fel a feltennivalót, a hang, ami maga a barlang ősdefiníciója. A pudva emésztheti csak oly lassú méltósággal a fát, mint ahogy az In The Amorphous Path araszol előre. Aztán persze itt is megszalad a kalapálás, majd megtorpan, közben a háttérben disznó röfög komplexen, köszönhetően a magyar szemmel-füllel ultratrv spanyol névvel bíró Diego Gonzalez szaktudásának.

Az autopsys szárazság már-már olyan mértékű a Frayed Lunacy (Dying Sight)-ban, hogy önkéntelenül is a szőlőzsírért kell nyúlni. Furcsa is a csapatban egyébként ez a kettősség: egyfelől szikár, merev és darabos, másfelől viszont, mikor már elkönyvelném őket görcsmetálnak, dobnak valami olyat, mint mondjuk a Mindloss, ami instrumentális, vagy ott az Edge, ami rövidke akusztikus gitáros hangulatjavító. Meg eleve szinte minden dalban akad egy olyan töredék, ami érezhetően teljesen természetes jammelés révén született. Szóval a Mortify tipikusan új banda, második lemezzel, viszont a középszerből való kikacsintás képességével. Meglátjuk, ha lesz mit.