Shock!

A Muddy Roots egy olyan új banda, ami igazából nem is az. A trió a Burning Full Throttle-ből alakult át úgy, hogy lényegében Vincze András basszer/vokalista elmaradt mellőlük, Mundi Csabi pedig átváltott gitárról basszusra. És kétgitáros felállásról egyre váltani azért elég meghatározó lehet, még akkor is, ha szerintem választott stílusukhoz jobban is illik a power trio formátum. És hogy mi is ez a stílus? Ha a BFT két lemezét (No Man's Land, Traveler) ismered, úgyis tudod, ha meg nem, akkor a hátsó borítón díszelgő „The Original Fuzz Rock" címke rögvest utat mutat.

És ez itt tényleg az, fuzz rock a maga pőre valójában, bárminemű cicoma vagy éppen variálás nélkül. Molnár Feri gitárja valami imádnivalóan recseg-ropog, csak úgy köpi kifelé magából a Nagy Kőbányai Sivatag homokját, még ha az azért hallatszik is, hogy az ő igazi terepe a ritmusozás, szólói kevésbé nyújtanak feledhetetlen pillanatokat. Viszont az, ahogy a puszta felvezetésként funkcionáló, instrumentálisan utaztató-bódító Angel (amely egyébként az egész lemez legjobban szóló tétele) után az energikus Firestormban megröffen a hathúros, igazán mesteri.

Később aztán ez az adrenalin-vezérelt, gyors középtempó marad mindvégig (szó se róla, kicsit azért lehetett volna változatosabb is az összkép), amiből néha kiinteget kicsit a Motörhead (Lend Me!), vagy éppen az Orange Goblin (Devil's Highway), de egészen az utolsó hangokig frankón hallgattatja magát a trió. Olyannyira, hogy szerintem pont az album zárása sikerült a legütősebbre: a már említett, herflivel megtámogatott, az album legfogósabb refrénjét rejtő Devil's Highway, a korábbról már ismert, ragadós Goddess Waitress, illetve a tőlük már megszokottan rock and rollerkedő Woodoo Garden mind-mind jól sikerültek, Csabi különféle szeszekben rekedtesre áztatott, kocsmák füstjében ráspolyosra érlelt hangja mindben jól megállja a helyét, még ha mindvégig marad is szigorúan körülhatárolt komfortzónájában.

Nem hallgathatom el azonban, hogy nem mindennel vagyok maradéktalanul kibékülve. Így a már zárójelesen megjegyzett, viszonylagos egysíkúság mellett nem tetszik az sem, hogy a gitárt olyannyira előre keverték, hogy az mindent, de tényleg mindent elnyom maga mögött. Oké, értem én, hogy ennek az egész fuzzos mókának ez a lelke, és Feri gitárja tényleg veszettül ugat, de akkor is, Killer Miller dobolása még úgy-ahogy hallható, szódával elmegy, de a basszus sokszor konkrétan nulla. Pedig ahol egy-két kiállás erejéig mégis felbukkan (Devil's Highway, Woodoo Garden), ott azért jelzi, hogy jobb sorsra lenne érdemes. Ezt a hiányosságot azonban tudjuk be annak, hogy végső soron debütáló korongról van szó, amit ráadásul élőben rántottak fel a srácok a stúdióban. Az pedig, hogy kifejezetten rövid lemezről beszélünk (nyolc tétel, bő fél órában) már a Burning Full Throttle időkben is koncepció volt, mint ahogy – szerencsére – a kifejezetten tetszetős csomagolás is.

Így aztán nem is szaporítom tovább a szót, ez csak rock and roll, nem kell túlmagyarázni, mindenki hallgassa meg, és menjen el koncertre is, mert ez a zene mindig élőben üt igazán! Jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, mindig lesznek gyökerek!