Érdemei elismerése mellett magam is bizonyosan később figyeltem volna csak fel a Myrkur (művész)névre hallgató dán/amerikai hölgyre, aki igazából most debütál a színtéren szimplán M névre keresztelt lemezével. A 30 éves előadót eredetileg Amalie Bruunnek hívják, dolgozott korábban modellként és játszott popzenét az Ex Cops nevezetű formáció énekeseként, jelen folk/black/doom metal projektje pedig először tavaly adott magáról életjelet egy felemásan értékelt EP képében. Amalie/Myrkur - bár multiinstrumentalistaként valószínűleg képes lenne rá - nem úgy műveli az egyszemélyes zenekarozást, ahogy azt mondjuk Kátai Tamás teszi a Thy Catafalque esetében, debütalbumán például máris rendkívül impozáns vendégsereget toborzott maga mellé. Bevallom, én is utóbbi kapcsán figyeltem fel rá először.
A hangszeres részek rögzítésében a norvég Nidingr zenészei voltak Myrkur segítségére, köztük az a Teloch nevezetű gitáros, akinek jelenkori fő munkaadója tudvalevőleg a Mayhem névre hallgató black metal intézmény. Meglepő lehet, de még csak itt kezd izgalmassá válni az északi mellékszereplők névsora, a kulcsszó pedig az Ulver neve, amely zenekar korai éveinek bizonnyal Amelie is nagy rajongója lehet. Az akusztikus gitáron játszó Håvard Jørgensen és a hegedűs Ole-Henrik Moe alighanem a vezérfarkas Garm által kerülhetett itt képbe, aki ezúttal nem énekesi, hanem produceri minőségében erősíti a társulatot. Végezetül a master pedig annak a Jaime Gomez Arellanonak a keze munkáját dicséri, aki szintén az Ulver utóbbi anyagain domborított, de sokan a Primordial vagy a Ghost révén is ismerősként köszönthetik. Az eredmény esszenciális 37 percbe sűrítve hallható itt.
Egy ilyen nevekkel fémjelzett produkció esetében, némi logikával eleve kizárhatók a sablonos megoldások, az M nem is akar, de talán nem is tudna úgy szólni, mint a zsáner bármelyik más bandája. Meghökkentőnek vagy újszerűnek sem mondanám, ahogy magát a lemezt, úgy a hangzást is szokni kell, a koncepció gyökerei - nem túl meglepő módon - a Bergtatt-korszakos Ulver világából nőttek ki, ahogy maga Myrkur is. Visszahallható hatásként a korai Immortal vagy éppen a Theatre Of Tragedy is jelen van, de a zene olyannyira nem egyívású, hogy néha egyenesen zavarba hoz a stílusok közötti tobzódás. A frontasszonynak hallhatóan bőven akad feldolgoznivalója, és nem szándéka megkönnyíteni a dolgunkat. Amikor pedig éppen lenyugodni látszanak a kedélyek, Christopher Amott (!?) lép elő a sarokból, hogy adjon egy pofont az atmoszférának.
Igen, az a bizonyos atmoszféra, ami valóban felépül és uralma alá hajtja az albumot, és aminek leképezése ott látható a borítón: szomorú, hideg és sötét, de valahogy éppen ettől (is) felemelő. Myrkur torkában pedig ott van a kellő erő és szenvedély, hogy mindennek egyszemélyben hangot adjon, károgása és tiszta énekhangja egyaránt prémium minőség. Dalok szempontjából viszont (még) nem áll ilyen jól, számomra roppant kevés a lemezen az igazán maradandó pillanat, és bizony nem egyszer unatkoztam a nem különösebben hosszú anyag hallgatása közben. Távolról analógnak érzem a helyzetet a legutóbbi Mayhem-albummal, ahonnan hasonlóan ambivalens érzésekkel távoztam. Saját kútfőből vagy külső segítséggel ezen a pontot bőven lehet még erősíteni a legközelebbi alkalommal, azzal az őszinte reménnyel, hogy nem volt egyszeri esély, amikor Amalie hívására ilyen díszes társaság gyűlt össze a stúdióban.
Az M első nekifutásra egy megkülönböztetett figyelmet érdemlő munka, a pontszámom pedig az ínyencek erősnyolcasa.
