Shock!

Hatalmas őrültségnek hangzik elsőre, ha valaki a wagneri opera ihletettségében extrémzenei, konkrétan: death metalos közegben álmodik – a kőolajról. Pedig az egyiptomi születésű fiatal konceptualista művész, Nader Sadek, aki nemcsak a New York-i kortárs művészeti körökben forog ismerősen, de zenei és vizuális effektusok felelőseként a Mayhemmel és a Sun O)))-val is dolgozott már együtt, éppen erről az évmillió évek alatt az élő szervezetek bomlása révén keletkezett ásványi termékről készített nagyszabású death metal albumot.

Az In The Flesh címen még 2011 májusában megjelent koncepcióhoz saját nevét adó zenei rendező, aki nemcsak a komponálásért, de a szövegekért is felelős, illusztris baráti köréből hívott meg alkotótársakat a kivitelezéshez. Ha ez nem a death metal Bosszúállók-ja, akkor nem tudom mi az! Gitáron Rune Eriksen, azaz a mayhemes Blasphemer, basszuson a Vaderből, a Behemothból és a Dies Irae-ből ismerős Novy, dobokon a cryptopsys Flo Mounier brillírozik, míg az egészhez hangot – a Morbid Angelben nevet és elismerést szerző – Steve Tucker ad. Ebben a felállásban született a bemutatkozó album, amely annak ellenére kiemelkedő teljesítmény és érdekes hangélmény, hogy a metálos nagyvilág nem kapta föl rá annyira a fejét. [Pedig – további étvágygerjesztőként –: a lemezhez még pár olyan nevenincs alak is hozzájárult, mint Csihar Attila, Travis Ryan (Cattle Decapitation), Tony Norman (Monstrosity), Mike Lerner (Behold... The Arctopus), Destructhor (Morbid Angel), vagy Nick McMaster a Krallice-ból.]

A zene Morbid Angel-alapokon nyugvó, cizelláltabb, súlyos death – mind egyéni, mind összhangzati szempontból. A Föld vére, az ásványolaj felfedezésének civilizatorikus következményeit (a death metal szokásos toposzaitól, kliséitől nem igazán eltérő, nem túlbonyolított) dalszövegekbe foglaló 9 tételes zenemű bizonyíthatóan sajátos hangulatot teremt az erre fogékonyak körében.

Ennek a hangulatnak a megidézését hatványozottan elősegíti a fellépések során az előadásba integrált látványelemek jelenléte. Az egyes értelmezői közösségek számára legendás zenészeket tömörítő projekt debütáló fellépésének rögzítése az archiváló szándékon túlmutat a Living Flesh címmel ellátott kiadvány esetében.

Az In The Flesht színpadra álmodó Nader Sadek vizuálisan is kifejezőbbé szerette volna tenni látomását a régen elhalt organizmusok kőolaj általi feltámadásáról, emberekre, társadalmakra tett hatásairól. A 2011. november 20-án, a New York-i Santos klubban rendezett ingyenes koncert többkamerás felvételével és szerzői kiadásával ezt dokumentálta – így az „egylemezes csapat koncertkiadvánnyal jelentkezik" csodálkozást ignorálhatjuk is...

Nagyot téved, de mindenképpen jelentős élményről marad le, aki csupán a kiadvány hangfelvétele alapján ítéli meg a produkciót (arra ott a stúdiólemez). Hangsúlyoznám, ez elsősorban egy (máskülönben jólismert) kiadvány-kombó (CD/DVD), aminek a látványrésze érdekesebb, talán fontosabb is ezúttal. (A gyűjtőknek az ötszáz példányosra limitált bakelitformátum okozhat materiális örömöt, míg a vizuálbolond-kollektoroknak a húsz példányos CD+Blue-ray pakk.)

Némileg rituális szertartás jelleget valósít meg a színpadi látványvilág. Már elrendezésileg sem mindennapi a zenészek elhelyezkedése. A hagyományoktól messze eltérően Mounier dobcájgját szögesdrótokkal elválasztva a „dühöngő" helyére tették, szembe a gitárosokkal. (A koncerten egy Sean Frey nevű húrnyűvő segített dúsabbá tenni a hangzást.) A többnyire fekete, sötét teret sárga, vörös, zöld, kék fények villózása világította meg, hátul egy trón állt, amin időnként Tucker pihenhetett meg, de kénes (l. szénhidrogén-származékok vegyületei; Sulffer című tételt) lávakövek(?) adta fények is hangsúlyozták a földalattiságot (bizonyos értelmezésben: a poklot?). A zenészek arcára nemigen koncentrált egyik kamera sem, talán csak Blasphemer fizimiskáját lehet többször látni (mikrofonkamera által), a többiek haj mögé bújtan, míg Tucker és a vendég női vokalista-hangjátékos, az Ava Inferi énekes, Carmen Simões álarcba rejtezetten, szintúgy a színpadon vájdlingban feltételezhetően kőolajban tapicskoló – szintén csak feltételezésre hagyatkozva – Nader Sadek, aki némi húscafattal is megörvendeztette egyszer Tuckert.

A személytelenség nem csak az arcok fókuszálásának elkerülésében tetten érhető. A kb. négy kamerával dolgozó stáb korrektül rögzítette, ahogy a közönség soraiból is szép számú néző veszi az adást készülékeivel – így néha körkörös „kép a képben" effektus „körvonalazódott", hatványozva a megfigyeltség, a médializáltság kölcsönösségét, ami egy konceptualitsa, videoinstallációkat is készítő művész esetében nem hátrány... Ezt akár fokozhatták is volna! Ennek – mármint a személytelenség – keretében a máskülönben (jobb esetben) egyéniséget, sajátlagosságot kiemelni szándékozó dobszóló is új értelmet nyer. Mert Mouriner előadása tényleg kimagasló és hallgatóbarát, de a koncepció szempontjából küszöbfunkcióval is bír – a stúdiólemez dalsorrendjéhez képest fordítva(!) eljátszott tételek közül így az Of The Flesh (Novus Deus) és a Petrophilia záró kettőse kap még különlegesebb hangsúlyt!

A hangeffektekkel is megpakolt műsor egyébként nagyon penge hangzással bír. A gitárszólókat hallgatni plusz élvezet ezen a tisztasági fokon.