Shock!

Egyvalamit szögezzünk le mindjárt a legelején: a névválasztás ennél pocsékabbul nem igen sikerülhetett volna. Mintha valami gagyi viccbandáról lenne szó, holott a londoni székhelyű, ám többnemzetiségű zenekar egyáltalán nem tűnik egyszeri, vagy olcsó poénnak.

2009-es alakulásával e csapat igen fiatalnak mondható, de tagjai is ránézésre még bőven a húszas éveikben járnak. A zene pedig, amit ezen a debütáló, ötszámos minialbumon elővezetnek, amolyan sallangmentes metal, ami egyaránt merít a NWOBHM csapatok munkásságaiból (Iron Maiden, Judas Priest, Saxon, Blitzkrieg), valamint a dallamosabb US power vonalból is.

A dalok véregyszerű szerkezetűek, semmi cicoma, díszítés vagy eszement virgázások, csak a színtiszta fém. De mind a zenekar hozzáállásából, mind pedig magából a zenéből és a dalszövegekből is ordít a tudatosság, Vagyis alapjában véve korrekt muzsikusok tolják itt régi kedvenceik stílusában dalaikat, jó néhány emlékezetesebb momentumot megformálva. Mondjuk épp az első, The Outcry című tétel hasonlít az első lemezes Metallicára, és lelki szemeimmel szinte látni is vélem közben, ahogy a tagok edzőcipőben, szűk farmerban és bőrdzsekikben szántják fel a színpadot.

A Lost Brother jól sikerült refrénjénél az egészen korai Jag Panzer világa ugrott be, aminek oka nemcsak a zenei hasonlóságokban, de a tehetséges énekes, JR teljesítményében is keresendő. Orgánuma sokban hasonlít Harry Conklinéhoz, mind terjedelmében, mind pedig szikárságában. Az a fajta énekhang ez, amelyet még az ég is a puritán, vegytiszta metalhoz teremtett. A két gitáros, David del Cid és Stanley Long nem nyújtanak kiemelkedő teljesítményt, egyszerűen csak hozzák a már jól ismert ikerharmóniákat, galoppozós témákat, amiben a Tim Barday dobos és Heray Rios basszusgitáros által alkotott ritmusszekció hűséges bajtársaknak bizonyulnak.

Nem egy szerencsétlen próbálkozás ez az anyag, habár az öt-hat perces dalokból érzésem szerint lehetett volna innen-onnan lecsípni némi felesleget. Ugyan a Neuronspoilertől semmi olyat nem hallunk, amihez ne lett volna már szerencsénk korábban, azért a lelkesedés és az őszinteség még így is feledtetni tudja a saját arculat hiányát, még ha csak rövid időre is. Persze ítélkezni még túl korai volna, úgyhogy egyelőre maradjunk annyiban, hogy az angol zenekar bemutatkozó EP-jével nem rabolt el feleslegesen fél órát az életemből, és ez bizony jó pont.