Shock!

Bizonyára mindenkit baromira meglep, hogy az új Nickelback-lemez hamisítatlan Nickelback-dalokat rejt. Chad Kroegerék nem éppen arról híresek, hogy újból feltalálják a kereket – valójában a saját járgányon is mindössze egy gumicserét eszközöltek néhány évvel ezelőtt, a No Fixed Address lemezzel, de valahogy akkor is pont sikerült nyárit felpakolni télre, szóval gyorsan visszakoztak a legutóbbi Feed The Machine-nel. A Get Rollin'-nal pedig nyílegyenesen száguldanak előre tovább, a cím és a borító szellemében, öt év szünet ide vagy oda.

Ebből fakadóan ez a lemez is fogós dalokkal teli arénarock aránylag kezelhető mennyiségű töltelékkel, amennyiben szereted a Nickelbacket, és nyálcsorgató, ütnivalóan kommersz, kiszámított lakossági termék, ha csak az alkalmat lesed, amikor leköpheted őket. Ebbe az utcába biztos nem szeretnék belehajtani 2022-ben, mert végtelenül elcsépelt és nem vezet sehová, így annyit mondok: ezúttal a kilengésmentes jellegen van a hangsúly, és ebbe ennél a zenekarnál éppúgy beletartozik pár állati erős dal, mint néhány unalmas, ilyet-már-sokszor-hallottunk kategóriás darab. Mint ahogy a digitális, hi-tech sound is.

Ha a legjobb momentumokat kell kiemelni, a nyitó kettős mindenképpen csúcspont. Az uniformizált, de mégis kiirthatatlanul agyba rögzülő San Quentinre elsőre csak legyintettem, de aztán azon kaptam magam, hogy azonnal megragadt a fejemben, és hosszabb távon is működik. A Skinny Little Missy, ha lehet, még irritálóbban fogós, és a Vegas Bombbal egyetemben azt az iskolát képviseli, ami nagyjából a Dark Horse-nál jött be a bandánál ebben a formában. Nekem mindig az jut eszembe az ilyen típusú nótáik húzásáról, mintha a klasszikus Def Leppard jammelne az MTV-s korszakát élő ZZ Toppal a 21. században – baromi jól áll nekik ez az irány, nem kivétel ez a két szerzemény sem, hatalmasat ütnek majd élőben is. A country rockos, bulis High Time-ban is bőven rejlik potenciál, ebből akár slágertéma is lehet a tengerentúlon, ha a sors úgy akarja.

A visszafogottabb tételek közül nálam most a melankolikus Tidal Wave az egyik favorit, amelyben a Nickelback-formula minden eleme helyet kapott, ám légies, repülős atmoszférája mégis karakteres arcot ad neki. De ugyanígy remek példa Chad dalszerzői képességeire a záró Just One More is a maga nyílt '80-as évekbeli áthallásaival, itt szintén az arénarock fénykora éled újjá mai keretek között, a dallam pedig minden mást kimos az ember fejéből. A más címmel, más szöveggel, minimális változtatásokkal az összes Nickelback-lemezen szereplő Those Days ezekkel szemben vastagon léptetős kategória, komolyan pezsgőt fogok bontani, ha végre képesek lesznek kiadni egy olyan albumot, amin nem írják újra ezt a dalt, és főleg nem sütik el már a legelején, harmadikként, hogy aztán jól lehűtse a lelkesedést a San Quentin meg a Skinny Little Missy után. A hasonlóan elcsépelt, futószalagról legördült hangszerelési- és dallamfordulatokkal operáló Does Heaven Even Know You're Missing? ballada hallatán is nehéz örömtáncot lejteni. Ebből a kategóriából nekem most csak a sokkal markánsabb melódiákat rejtő Steel Still Rusts adja, ez is sokszor hallott megoldásokat alkalmaz, mégis rejlik benne valami megfoghatatlan kis plusz, amitől működik. A rockosabb, de visszafogott Horizon és a road rock'n'roller Standing In The Dark is inkább csak jól elszólnak a háttérben, ezek semmiképpen sem csúcspontok, de kellemesen hallgathatók.

A hangzáson természetesen minden cent hallatszik, ugyanakkor mintha minimális szinten elkezdett volna kopni Chad hangja, bizonyos nekieresztett témáknál már nem szakad ki belőle a smirgli a megszokott módon. De ez összességében még nem probléma, mint ahogy a mérleg is egyensúlyban van, minden hangjában tipikus és jellegzetes Nickelback-lemez a Get Rollin'. Nálam nagyjából az előző szintjén van, nem látnám értelmét különbséget tenni közöttük pontszámban sem.