Shock!

Azzal talán a jelen projekt agya, Morten „Teloch" Iversen is tisztában van, hogy az elmondhatatlan nevű Nidingr már sosem lesz a norvég black metal meghatározó szenzációja, ha azonban nagyritkán történik velük valami, arra mindenképpen érdemes odafigyelni. Az elmúlt bő két évtizedben mindösszesen négy teljes értékű munkával örvendeztettek meg minket az urak, tehát közel sem lehetetlen feladat pályájuk lekövetése. A „bandát" Audr néven, még 1992-ben, tehát bőven a hőskorban hívta életre Teloch, mintegy nevet/keretet adva szólókarrierjének, amelyből további társak csatlakozásával szökkent szárba a ma ismert képződmény. Főhősünket mostanában ugye teljes munkaidős állásban foglalkoztatja a legkultikusabb norvég intézmény, a (The True) Mayhem, ami sok mozgásteret eleve nem engedélyez számára, de miután megírta számukra az Esoteric Warfare zenei anyagát, és annak turnéját is kifuttatták, kreativitását most egy új Nidingr-sorlemezbe fojtotta bele.

Telochra főként azért érdemes odafigyelni (és valószínűleg ez keltette fel Csihar Attiláék érdeklődését is), hogy sosem elégedett meg a bevált sablonok újrafelhasználásával, nem különösebben bő eszköztárát általában felettébb izgalmas módon alkalmazta. Bár feltűnt újabban a The Konsortium vagy a Dan Lilker-féle NunFuckRitual soraiban, illetve Myrkur vagy a God Seed környékén is, mindenekelőtt a Nidingr az ő saját zenekara, ahol teljességgel felszabadultan alkothat, és nem vetülnek rá mindenféle sötét és nyomasztó árnyékok (lásd Mayhem-beli elődeit, Euronymoust és Blasphemert a gitáros/dalszerző poszton). Ennek ellenére, amikor őt manapság gitározni hallom, kábé három másodperc után jut eszembe Snorre Westvold Ruch (S.W. Krupp, Blackthorn stb.) neve, aki ennek a játékstílusnak (tremolo picking) valódi úttörője, és a látszólag tetszhalott Thorns működtetője (?). A példa-/előképek tehát egyértelműek, a végeredmény mégsem kelti újramelegített étel érzetét.

Ha belegondolunk, hogy a Snorre nevével fémjelzett lemezek közül a Rebel Extravaganza 1999-ben, saját self-titled anyaga pedig 2001-ben jelent meg, maga a Nidingr pedig szűk öt évvel ezelőtt jelentkezett legutóbb stúdiófelvétellel (Greatest Of Deceivers), kimondottan jól is esnek újra ezek az ízek. Prímán gazdagítják a főzetet a meghívott vendégek is: Garm (Ulver) már visszajár ide, hiszen az előző három lemezen is szerepelt, és tény, hogy az Ash Yggdrasil főleg miatta emelkedik ki az album közepéről. A záró Naglfar Is Loosed pedig egy olyan, méltósággal vonuló, régisulis munkadarab, ami csak efféle, autentikus forrásból érkezve hat igazán, akkor viszont nagyon (itt Myrkur viszonozza éteri hangjával Teloch és Øyvind Myrvoll dobos közreműködését saját, M betűvel jelzett lemezén). A teljes lemez könnyen, erőltetés nélkül hallgattatja magát, a megszólalás kifogástalan (végre!), és az összes résztvevő kimondottan erős teljesítményt nyújt – a kevésbé maradandó fajtából.

A The High Heat Licks Against Heaven egy újabb bizonyíték arra a bűbájos A Umbra Omega után, hogy az avantgarde black metal egy valóban létező műfaj, amely rendre kitermeli magából a maga nagybetűs Alkotóit. A pontszámommal viszont ez esetben kénytelen vagyok az emlegetett Dødheimsgard-albumhoz viszonyítani, és beismerni, hogy Teloch szerintem azért nem a zsenik ligájában muzsikál, hanem az „élvezetes" és „kiemelkedő" kategóriák között, félúton.